Liedloff könyvében a babákkal való bánásmódra helyezi a hangsúlyt, de kifejti, hogy a kontinuum egész életünk során dolgozik, és sérüléseinek hatásai társadalmi szinten is jelentkeznek.
Az alábbiakban, habár főként Liedloff gondolatait ismertetjük és azokból indulunk ki, megtalálhatók saját észrevételek is, különösen az oktatást és a gazdasági, társadalmi kérdéseket érintő részekben.
1.
„Nem tudom, vajon megmentheti-e egy könyv a világot, de ha mégis létezik ilyen, akkor minden bizonnyal ez az” - mondta John Holt, amerikai pedagógus Jean Liedloff először 1975-ben megjelent könyvéről.
A könyv természetesen nem fogja megmenteni a világot. Hiába élt Jézus, és mutatta meg, hogy lehet egymással szeretetben élni: képtelenek vagyunk erre. Gandhi az igazság és erkölcs politikáját folytatta, eredményesen – és a világ közállapotai maradtak, mint addig voltak. Vagy gondolhatunk a nagy pedagógusra, Polgár Lászlóra, aki gyermeke nevelésével elérte az elérhetetlennek hitt célt: sakkozózsenit nevelt, majd a kísérletet még kétszer sikerrel megismételte – anélkül, hogy eredményei nyomán a közoktatás változott volna. Úgy tűnik tehát, hogy hiába minden, a dolgok mennek a maguk útján, bármennyire a szakadék felé haladjanak is. Mégis, igaza van Holtnak: ha volna könyv, amely megmenthetné a világot, Liedloff könyve lehetne az.
Jean Liedloff öt utat tett Dél-Amerika dzsungeleibe, amelyeken találkozott a bennszülött indiánokkal. Első útjáról még csak a visszatérés vágyát hozta magával. Második útján szembesült azzal, hogy a természetes körülmények között élő emberek boldogabbak a civilizált embereknél – illetve, hogy - velük szemben - boldogok. Harmadik és negyedik útján már tudatosan figyelte, kutatta az indiánokat, majd kialakult, rendszerré összeállt gondolatait ötödik útján ellenőrizte, próbára tette.
Így született meg a kontinuum-elv, amelynek alapja, hogy az élet helyes útja az, „ami megfelel fajunk ősi kontinuumának, tehát ami illeszkedik az evolúció során kialakult hajlamainkhoz és elvárásainkhoz.” (42. o.) A kontinuum-elv azonban nemcsak ránk, emberekre, hanem - mint az evolúció talaján álló elmélet - minden élőre érvényesíthető, és a szerző érvényesnek is tekinti azt rájuk. Az elvet viszont csak az emberre vonatkoztatva bontja ki részleteiben, különös tekintettel a gyermeknevelésre az újszülött kortól kezdve a kisgyermekkorig. Ez ugyanis az az életszakasz, amelyben Liedloff úgy látja, hogy a civilizált ember szélsőségesen elszakadt a kontinuumától: azaz az evolúció során kialakult, jól bevált gyermekgondozási módoktól. A gyermekkorban megszakadt kontinuum pedig kihat az egyén egész életére: a kielégítetlen korai szükségletek következtében az ember már nem érzi helyénvalóságát a világban - csak egy-egy pillanatra, és nem folyamatosan tudja átérezni az élet és vele együtt a saját jóságát: a boldogságot.
A kontinuum-elv szerint tehát az evolúció során kialakult bennünk (és minden élőlényben) az elvárásoknak egy sorozata. Ezek az elvárások tulajdonképpen a környezetünkre adott evolúciós válaszok: ilyen testi elvárások például, hogy bőrünk vízálló, így az „elvárja” az esőt (azaz, fel van készülve rá és nem éri kivédhetetlen meglepetésként); vagy szemünk képes alkalmazkodni az elektromágneses hullám (fény) útján terjedő információk befogadására. Fizikai felépítésünk megfelel az évmilliók során tapasztalt viszonyoknak, azokhoz alkalmazkodva, evolúciós folyamat során alakultunk olyanná, amilyenek ma vagyunk. A szélsőséges eseteket leszámítva képesek vagyunk jól alkalmazkodni környezetünkhöz. Fizikai valónk tehát fel van készülve, és el is várja bizonyos környezeti hatások bekövetkeztét.
Ugyanígy, életünk során vannak bizonyos elvárt történések is. Így az épp megszületett baba nem azt várja, hogy elszakítsák anyjától, hanem hogy ő vele legyen; hasonlóan később sem a magára hagyottságot várja el, hanem hogy ingergazdag, élő környezet vegye körül; később, testi fejlődésével összhangban a világhoz való alkalmazkodás a kívánalma, nem pedig a szűkre korlátozott mozgástér. Teste, szelleme, ösztönei tapasztalatok iránt vágynak.
Az életút a születéssel kezdődik, majd kisbabaként, kisgyermekként folytatódik. Civilizált körülmények között rögtön az első pillanattól fogva megszakadhat a folyamatosság (a kontinuum), a helyes elvárások sora. Kórházban születünk, ahol sok esetben az újszülöttet elválasztják anyjától, akihez tartozik. Majd otthon külön szobát, kiságyat kap a baba, az anya pedig a figyelmeztetést, hogy nehogy elkényeztesse a gyermekét, inkább szoktassa őt rendszerre; hagyja sírni, ne ölelgesse, és esetleg egy időrend szerint táplálja. Ha már kúszna, mászna, akkor – hogy kárt ne tegyen magában vagy környezetében – tegye járókába; ha pedig éppen nincs benne, akkor állandóan figyelje, zárjon el előle mindent. Az eredmény pedig gyakran egy sokszor síró, görcsös, ügyetlen gyermek. „A természetes logika nem engedi meg, hogy egy olyan faj evolúciójában, higgyünk, amelyiknek az a jellegzetessége, hogy kiskorú egyedei milliószám mennek a szüleik agyára” (16. o.), írja Liedloff. És valóban azt érezhetjük, hogy a prekoncepció belehajt minket abba a csapdába, hogy feltételezzük: a baba nem tudja, mi kell neki, csak tudatlanul sír minden miatt, követelődző, a kúszó-mászó gyermek pedig ügyetlen, aki önmagára és minden értékünkre veszélyes. Ezért erősen rendszerre kell szoktatni, és mindentől óvni – s pontosan ez teszi őket kielégítetlenné, görcsössé, és ügyetlenné. Az épp világra jött baba azonban nem él előfeltételezésekkel, nem kezd szociálpszichológiai „ki a főnök” játszadozásba: hanem természetes igényeit jelzi, amelyekre a természetes válaszreakció az anyai gondoskodás.
Nagyon fontos itt kitérni az időérzékelés kérdésére. Liedloff remekül mutatja be, hogy a babák időérzékelése rendkívül végletes: csak a pillanat és a végtelen létezik a számukra. Tízéves korunkban már napokat, heteket, ritka esetben hónapokat is beláthatunk, de egy év időtávlata még ekkor is értelmezhetetlen. Később már tudhatunk egy napot vagy egy hónapot egy élettartam kontextusában szemlélni; és életünk vége felé talán képesek lehetük viszonyítani egy életet az örökkévalósághoz. Mindez azért fontos, mert látni kell: az ember életének kezdetén nem létezik elkényeztetés, hanem csupán az itt és most igényének kielégítése, vagy kielégítetlenül hagyása, és az örök sóvárgás érzetének maga után hagyása. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kultúra átadása ütemének követnie kell a fizikai, értelmi feljődés ütemét, és a baba élete kezdetén még ennek a fejlődésnek a nullpontján van, így a nevelésnek, a „rendre szoktatásnak” ekkor még nem lehet helye.
Liedloff a dél-amerikai indiánoknál megismerte a természetes ember természetes gyermekgondozását. A jekánák, amí önállóan nem kezd el mászni a gyermek, folyamatosan a babákkal vannak. Hordozzák őket, velük alszanak, igényük szerint táplálják őket. A jekána babák nyugodtak, kiegyensúlyozottak; izomtónusuk ellazult, érthetetlen sírásra nem ragadtatják magukat. Ha mégis nyűgösek, anyjuk félrevonul velük, és megnyugtatják, nem hagyják magukra őket. Amikor kúszni kezdenek, elkezdik megismerni maguk körül a világot, anélkül, hogy anyjuk folyamatosan őket felügyelné. Még nem szakadnak el teljesen anyjuktól: egyre távolabb merészkednek tőle, de hozzá mindig visszatérhetnek, ha úgy érzik, szükségük van rá. Majd egy idő után teljesen leválnak, és nem igénylik anyjuk óvó közelségét, ahogy azt sem, hogy a továbbiakban vele aludjanak. A további nevelésben pedig világosan és erőteljesen tudtukra adják, mi helyes, és mi nem. A gyermek pedig, aki számára a szülői minta a legfontosabb, és szülei eddig is mindig biztos pontokként voltak jelen az életében, jó alanya lesz a nevelésnek: be kíván illeszkedni a társaságba, el kívánja sajátítani nevelőinek a kultúráját. „Később, mikor a szobatisztaságra nevelés elkezdődik, a totyogóst kikergetik, ha bepiszkítja a konyha padlóját. Ekkorra már annyira hozzászokott ahhoz, hogy helyesnek vagy 'jónak' érezze magát, valamint hogy mások ezt gondolják róla, hogy fejlődő társas késztetései összehangban vannak a törzs tagjaiéval. Mikor valamely cselekedete helytelenítést vált ki, akkor nem azt érzi, hogy őt magát ítélik el, hanem csak azt, amit tett, és így motivált az együttműködésre. Nem érzi szükségét annak, hogy megvédje magát, vagy hogy bármilyen, a törzs többi tagjától eltérő álláspontot vegyen fel, hiszen ők az ő jól bevált szövetségesei.
Bár abszurd, hogy ez magyarázatra szorul, de annak a megállapításnak, hogy 'az ember társas lény', ez a valódi tartalma.” (79-80. o., kiemelés tőlem.)
A kontinuum-elv szerint tehát az emberek fizikai, szellemi és érzelmi fejlődése akkor lehet optimális, ha bizonyos, az evolúció során kialakult szükségletek teljesülnek.
A gyakorlatban ez először is a természetes gyermekgondozást jelenti. A gyermeket közvetlenül születése után anyja karjai közé helyezik. Ezt követően a csecsemő állandóan testi kontaktusban van - lehetőleg az anyjával, de időről időre lehet más gondozóval is. Ebben a folyamatosan jó közérzetet nyújtó, védett állapotban szerzi első fizikai és társas tapasztalatait. Legyenek azok tudatos, éber állapotban szerzett vagy éppen nem tudatos tapasztalatok, azokhoz feltétlenül jó érzet társul: az élet és az ő jóságának, elfogadottságának érzete. Karban hordozzák a babát addig, amíg kúszni és mászni nem kezd, és szüleivel alszik, amíg saját elhatározásából nem választja a külön alvást. A hordozás során tehát passzív szemlélőként ismerkedik meg a világgal és a társas élettel. A kúszó-mászó gyermek már szabadon felfedezheti környezetét; nincs folyamatos megfigyelés alatt, de gondozója ott van a közelében, hozzá bármikor visszatérhet, ha úgy érzi, szüksége van rá. Így tesz meg egyre nagyobb távokat, míg végül már nem kell neki az anya folyamatos közelsége. A helyes és helytelen dolgok világosan megkülönböztetésre kerülnek – amellett, hogy a gyermek mindig érezheti, hogy őt magát szeretik, pusztán egyes cselekedetei váltanak ki rosszallást. A gyermek, aki számára elsődleges a szülői minta, és élete során folyamatosan azt a megerősítést kapta, hogy ő jó és szeretett tagja a családnak és a közösségnek, továbbra is követi szüleit, és őket követve illeszkedik be a közösségbe.
Az elmélet szerint számos deviancia, frusztráció annak eredménye, hogy a kora gyermekkori élményekben a civilizált ember nem részesül, hiányzik a karban hordozás, a folyamatos elfogadás élménye, ugyanakkor maradandó a jóság- és helyénvalóság-érzettől való megfosztottság érzete. A helyénvalóság érzetének visszaállítására tett próbálkozások, a boldogság keresése különféle formákat ölthet: és az érzés ideig-óráig meg is található. A természetes ember azonban szinte megszakítás nélkül átéli helyénvalóságát.
2.
Mi a boldogság, ahogy mi most beszélünk róla? Nem az eufória, a végtelen vidámság az, amit értünk alatta. Nem az, ami ellentéte a boldogtalanság érzésének. A boldogság egyrészt a frusztráció- és stresszmentes állapot. Másrészt az ember az életet és önmagát is jónak érzi, és így öröm járja át. Fizikailag alkalmazkodva a világhoz, társas lényként együtt élve embertársaival, átéli helyénvalóságát: hogy itt és most ő természetesen része a világnak.
Liedloff ezt a helyénvalóság-érzést írja le, amit ő is keresett, amit sokan mások is keresnek, s amit ő először nyolcévesen talált meg, egy Maine állambeli természetjáró túrán. „Egy erdőben jártunk, én voltam az utolsó a sorban. Lemaradtam egy kicsit, ezért siettem, hogy utolérjem a csapatot, amikor a fák között megláttam a tisztást. A túlsó oldalán volt egy hatalmas fenyőfa, a közepén meg egy bucka, amelyet fényes, szinte világító zöld moha borított. A délutáni nap sugarai csíkokat rajzoltak az erdő kékesfekete és zöld hátterére. Az ég boltíve tökéletes kék volt. Az egész képből egyfajta varázslatos teljesség áradt, valahogy minden a helyén volt. Éreztem, hogy meg kell állnom. Elindultam a tisztás felé, és puhán, mintha egy mágikus vagy szent helyre lépnék, belépdeltem a közepére. Leültem, majd lefeküdtem, arccal a friss mohára dőlve. 'Ez az!'-gondoltam, és éreztem, hogy a szorongás, ami állandóan jelen volt az életemben, egyszeriben lepereg rólam. Itt végre minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden a helyén – a fa, a talaj, a szikla, a moha. Ősszel is olyan lenne, amilyennek lennie kell, és télen, a hó alatt is tökéletes lenne téliességében. Aztán eljönne újra a tavasz, és egyik csodából bontakozna ki a másik, minden újabb csoda a maga ütemében, egyes dolgok elhalnának, míg mások első tavaszukkal sarjadnának, de minden egyenlő és tökéletes helyénvalóságban.
…
...megfogadtam, hogy megőrzöm ezt a látomást... Később azonban, ahogy teltek-múltak az évek, gyakran kaptam magam azon, hogy napokig vagy akár hetekig is elfeledkeztem a Tisztásról...” Jópár év múlva, az első dél-amerikai expedíción történt, hogy az első pihenőnap „elővettem az egyik könyvet a kettő közül, melyeket Ciudad de Bolívarban, a reptéri könyvesboltban vásároltam, és elhelyezkedtem egy hatalmas fa gyökereinek tövében, melynek lombja a folyó fölé hajolt. Már jócskán előrehaladtam az első fejezetben, és figyelmesen követtem a történetet, mikor egyszer csak belém hasított a felsimerés. 'Ez az! A Tisztás!' A kislánykori megvilágosodás minden izgalma azon nyomban visszatért. Egyszer elvesztettem, de most egy felnőtt Tisztáson, a Föld legnagyobb dzsungelében visszatért. A dzsungel életének rejtelmei, sajátos állatai és növényei, lenyűgöző viharai és naplementéi, kígyói, orchideái, csodálatos szűziessége, áthatolhatatlansága és leírhatatlan szépsége tükrében csak még szembetűnőbben és világosabban helyesnek tűnt. Intenzív helyénvalóság.” (22-23., 25. o.)
A boldogság tehát, mondhatjuk, a folyamatos jó közérzet. Ez látványosan megmutatkozik a munkához való viszonyban. A munkára a jekánáknak nincs is szavuk; a spanyolból elferdített tarabaho kifejezés jelöl a mi munkafogalmunkhoz hasonlót, amit ők azonban nem cselekszenek. Tevékenységeik vannak, amelyek révén előállítják a szükséges javakat, és e tevékenységeket kényszer és sietség nélkül végzik. A monotonná váló munka ritmusát megtörik, elejét véve az egyhangúságnak.
Liedloff nem tagadja, hogy az indiánok között sem állandósult a boldogságnak ez a fajta érzete. Nekik is szükségük van időnként a magányos elvonulásra, vagy a bódultságra; és ezek visszaállítják a jó közérzetet. (Fontos megjegyezni, hogy e cselekvések nem időleges jó közérzetet okoznak, hanem az amúgy folyamatos, de éppen megszakadt jó közérzetet billentik szükség esetén helyre. Óriási különbség ez a civilizált világ túlhajszolt, rossz közérzetű tagjainak hétvégi felszabadultság-érzeteihez képest.)
Hogy az ember időről időre kibillen a jó közérzetből, annak Liedloff szerint éppen az az oka, hogy emberek vagyunk. Értelemmel bíró, nem pedig pusztán ösztönlények. A természettel állandó összhangban lévő, változatlan ösztönök képtelenek kibillenni a helyükről. Mi azonban, akik értelemmel bírunk, gondolkozunk, gondolatainkkal túllépünk az ösztönön és ezzel azon, hogy állandóan mint a természet része létezzünk. Ha azonban működnek és kielégülnek az evolúció során kapott késztetéseink, egész lényünk maga stabil, a helyén van; az értelemnek szabad tere nyílhat kalandozni, az alapvető stabilitás révén a végzetes borulás veszélye nélkül.
Megemlítendő, hogy Liedloff bár a jekánák körében végzett részletes kutatásokat, a babákkal való hasonló bánásmódot és a felnőttek folyamatos jó közérzetét más indiánoknál (szemanáknál, tarupiknál) is megfigyelte. Ugyanakkor az egyes törzsek kultúrája más és más jellegzetességeket hordozhat magában. Így amíg a jekánák világa az emberi kapcsolatokat nézve agressziómentes, addig a szemanák a szomszéd szemana törzsekhez mennek leányokat rabolni. A kulturális különbségek két szempont miatt is fontosak. Egyrészt, a boldogság: a jó közérzet nem kultúrafüggő, és nem szabad azt összekeverni más jelenségekkel, viselkedésformákkal; viszont nagyon úgy tűnik, hogy összefüggésben van a babákkal való törődés mikéntjével és később azzal, hogy az ember társas lényként élhesse meg önmagát. Ezzel összefüggésben a jekánák nem hagyják magukra azokat, akik például elvesztik a családjukat, és árván maradnak. „A jekánák természetes emberi elvárásnak tekintik az érzelmi biztonságra való igényt, s tudják, hogy a társadalomnak érdekében áll ezt tiszteletben tartani. Ezáltal is védik magukat az ellen, hogy bármely tagjuk antiszociálissá váljon amiatt, hogy a körülmények túlzott nyomást gyakorolnak a természetes társas ösztöneire.” (103. o.) Fontos megfigyelés, hogy a boldogság független attól, hogy mi esetleg ahhoz egyfajta viselkedést feltételezünk. A szemanáknál megfigyelt agresszív viselkedésnél pedig fontos azt is látnunk, hogy az nem előfeltétele vagy következménye: egyáltalán nem része, oka, okozata a boldogságnak, a jó közérzetnek.
3.
Liedloff véghez tudott vinni egy nehéz szellemi feladatot: képes volt fokozatosan lefejteni magáról a berögzült gondolkodást, és képes volt meglátni a valóságot. Előfeltevések nélkül vizsgálta meg a jelenségeket, majd a megfigyelésekből építette fel elméletét, amit aztán ismét ellenőrzött, és általa jóslatokat is képes volt tenni. („...a kontinuum-elv tükrében a két törzs indiánjainak cselekedetei, melyeket egykor értetlenséggel szemléltem, nemhogy érthetővé, de gyakran megjósolhatóvá is váltak.” (39. o.)).
A kontinuum-elvről olvasva az lehet az érzésünk, hogy az az emberi psziché és társadalom szinte összes problémájának okait megmagyarázza. Az univerzalitásnak ez az érzése nem is csoda, hiszen a kontinuum-elv alapja a természettudomány egyik legnagyobb hatású teóriája: az evolúció elmélete. De Liedloff a határokat illetően szabatos. Ahol az olvasó érzi, hogy a logika folyama megszakad, pontosan ott Liedloff is csak egy lépéssel megy tovább, és egy „talán” szócskával jelzi, hogy a következtetés már nem biztos, csak valószínűsíthető; a kérdés további vizsgálatra, kutatásra érdemes.
Ugyanakkor Liedloff mégiscsak a kisgyermekkorig fejti ki részletesen a kontinuum-elvet, a továbbiakban inkább már csak vázlatot ad. Az olvasóban kialakulhat az a kép, hogy a korai nevelés helyes volta mindenben megoldja a nevelést folytató szülő, a nevelt gyermek aktuális és későbbi életvezetésbeli problémáit, és átformálja, boldoggá teszi az egész társadalmat is. A gyakorlati valóság azonban az, hogy cc-s (cc: continuum concept, kontinuum-elv) gyereket nevelni optimálisan cc-s környezetben lehet. A mi társadalmunk nem kontinuus: nincs meg benne a kultúrának, a szokásoknak, az elvárásoknak stb. az egysége, folyamatossága. Szinte állandóan meg kell fogalmaznunk magunknak azt, hogy épp mire akarjuk nevelni a gyereket - tehát ezek dolgok többnyire kényszerűen tudatosan zajlanak, nem pedig ösztönösen. Továbbá pedig felnőtt életünk olyannyira távol esik a természetes emberi életnek megfelelőtől, hogy az is nyilvánvalóan kihat a nevelésre. Mindezek következménye, hogy próbálgatva, kísérleteze kezdünk hozzá a gyermekgondozásnak, ami szinte minden családnál különböző, így 1. nehézkes egymás tapasztalatait hasznosítani, talán még megérteni is; 2. egész másként viszonyulunk a másik gyerekéhez: mást tapasztal egy gyermek egy másik felnőttel kapcsolatban, pl. hogy mit szabad neki és mit nem; 3. már nagyon korán különböző értékeket - ha nem is tudatosan, de mégis - valló gyerekek találkoznak egymással.
Tömegtársadalmunk és a családok egyre kisebbé válása komoly gond. Nagyon nagy korlát, hogy az anyák otthon maradni kényszerülnek a gyerekkel, és még - munkája miatt - az apa sem lehet velük a nagy nap részében. Az eleve nukleáris család így még tovább zsugorodik. Sajnos kevés anyának lehet arra lehetősége, hogy olyan munkája, napközbeni elfoglaltsága legyen, ahol a gyerekek csatlakozhatnak hozzájuk. Gondoljuk meg, a lakótelepek bezárt lakásaiban, télen, fagyban, amikor kimozdulni sem lehet, apa sincs otthon, és akár még testvér sincs: elkerülhetetlen, hogy a gyerek mozgásigénye kielégítetlen maradjon, társas kapcsolatra vágyva csak az anyjára szoruljon, és így a szülői figyelem túlzott középpontjába ne kerüljön. Mindez egy természetes társadalomban egészen másképp van: eleve adott egy segítő környezet, család, azonosan, ugyanazon értékekre, kultúrára, viselkedésre nevelt gyerekek, akik kortárs társaságot jelentenek a gyermeknek. És a kicsi kétkezi munkákban vehet részt. Természetes társadalmakban például az idősebb férfiak rendkívüli időveszteséget is vállalnak azért, hogy hagyják dolgozni az épp' készülő íjon a kicsiket, és sokszor egymás után, részletesen elmutogatják nekik annak módját. Egy írni, olvasni nem tudó, a számítógéphez nem konyító gyerek sok mai érdemi munkavégzésbe nem tud bekapcsolódni, és ez nem azért fruszrálja, mert ő rosszalkodni akarna, hanem éppen ellenkezőleg: segíteni, tanulni szeretne - és ebben vall kudarcot.
Felmerül a kérdés, vajon Liedloff a könyv megírásának idején látta-e ezt a problémát, azaz hogy a civilizált viszonyok között a kontinuum-elv szerinti nevelés nyilván csak korlátozottan érvényesülhet. Abban bizonyos vagyok, hogy ha ekkor még nem is, később tisztába került ezzel a problémával. Könyve azonban inkább válaszokat akar adni, utat mutatni, semmint kételyeket ébreszteni és elriasztani. A nagy célhoz minél jobban közelíteni is már komoly eredmény.
4.
Liedloff a kontinuum-elvet végigviszi a teljes emberi életúton, ám helyes alkalmazását részletesen csak a kora gyermekkorra vetítve mutatja be; a későbbi időkre nézve inkább már csak a megszakadt kontinuum következményeit, a betegségeket és deprivációkat ismerteti. Nyilvánvaló, hogy a kontinuumnak az egész életen át tovább kellene élnie, de a folyamatosság a civilizált világban további töréseket is szenved.
Az első nagyobb törés talán az oktatásba való bekerüléssel következhet be. Közoktatásunk általában fegyelmezett körülmények között tanít egy szorosan meghatározott tananyagot, amelyről egyre inkább nyilvánvaló, hogy nagyrészt teljesen felesleges információ, és amely annak rendje és módja szerint el is felejtődik. Másrészt ma már az is egyértelmű, hogy - a versenyszellem vagy a közeg egyéb hatásai miatt - a közoktatás számos frusztrációt alakíthat ki a gyerekekben. Az egyén kontinuuma nyilvánvalóan azt követelné, hogy az életben, a széles értelemben vett kultúrát tekintve hasznos, értékes információkkal és készségekkel lássák el őt. (A társas lénynek szüksége van kultúrájának ismeretére, ismernie kell közösségének mítoszait, történetét is.) Mindezt azonban egyrészt a mai „általános műveltségnek” nevezett tudásanyag nem jól fedi le, másrészt az is nyilvánvaló, hogy az általános tudást és műveltséget még saját maga értelmezésében is képtelen az iskola jó hatékonysággal átadni.
Az alternatív oktatási formák elsősorban a merevség elhagyásával próbálkoznak. A fejlődés ez esetben kevesebb torzulással járhat, de a versenyszellemű közegbe felkészületlenül kilépve ismét azzal kell a felnövőknek szembesülniük, hogy az életükben törés áll be: valami olyasmivel találkoznak hirtelen, olyan világgal szembesülnek, amit addig nem ismerhettek meg.
A felnőtt világ, a munka világa szintén köszönő viszonyban sincs a kontinuummal. A munka a társadalom nagy többségének nem élvezet, hanem romboló hatású tevékenység. 8-10, vagy akár 12-14 órányi monotonitás a gyártósor vagy az irodai asztal mellett, melyben nincs meg az alkotás öröme; teljességgel hiányzik belőle annak az élménye, hogy a világban helyénvaló módon veszünk részt.
A civilizált ember társas lényként is leszerepel. A hosszú idő során kialakult együttélési szabályokat gyorsan változó (e feljődés szempontjából a több száz éves múltra visszatekintő törvények is fiatal szabályozások) törvényekre cserélte le. Általános a csoporton belüli agresszió (már ha értelmezhetők még csoportok), eltűnőben az egymásra figyelés, segítés, az alapvető emberi evolúciós készség: az együttműködés.
Összességében tehát az látszik, hogy a kontinuum helyreállítása a születéstől fogva szükséges, és folytatandó lenne a teljes életünk során.
5.
Liedloff a kontinuum elvesztését az utóbbi néhány ezer évre teszi, tehát arra az időre, amikor az ember a civilizáció útjára lépett. Hogy ez mikor történt pontosan, nehéz meghatározni. Az utolsó jégkorszak i. e. 10 000 körül zárult le, i.e. 6000 körül már város létezéséről is tudunk. A termékeny félhold területén ebben az időben már mezőgazgaságon alapuló kultúrák fejlődtek. 6000 évvel ezelőtt pedig már mai civilizációnk kezdeti lépéseit látjuk. Mezopotámiában az i.e 3/2. évezred fordulója táján már bizonyosan voltak törvények: ekkor tehát már valami törés állt be az addig kialakult életrendbe, amelyet ekként próbáltak helyreállítani.
Az igazi, komolyan észrevehető változás azonban a 18. században: a sikeres mezőgazdasági termelés által megalapozott ipari forradalommal és a népesség megnövekedésével jött el. Véglegesen és komolyan megváltozott a munka jellege, és vált egyhangú termeléssé. Létrejöttek a modern ipari városok.
Ezzel elérkeztünk az első alapvető problémához: a túlnépesedéshez. A túlnépesedés inkább együttélési, semmint gazdasági kérdés. Elképzelhető, hogy korszerű mezőgazdaságunk révén és ésszerű energiatermelés, -fogyasztás mellett kellő színvonalon élhetne a Föld népessége – a kellő színvonal persze nem a nyugati világ pazarló életvitelét jelenti. Ugyanakkor a nagy lakosságszámú települések, nagyvárosok létrejöttével a jól bevált emberi közösségek is eltűntek. Történeti és antropológiai kutatások arra jutottak, hogy egy együtt élő emberi közösség természetes létszáma 150 fő: ekkora egy vadászó-gyűjtögető csoport, vagy épp egy középkori falu. Egy ekkora közösségnek jól kialakult szabályrendszere van, tagjai jól ismerik egymást. Remekül együttműködő csoport, ahol a szabályok felrúgásának következményei vannak, ezért az agresszió helyett az együttműködés kifizetődőbb. A modern város az emberi együttélési struktúrák megsemmisítője. Egy nagyvárosban a durva szótól kezdve a verekedésig vagy akár a gyilkosságig az erőszak minden formája gyakori, és az agresszió enyhébb formái megtorlatlanul is maradnak. Az együttműködés szinte kiveszett: a segítségre szoruló mellett ellép a közösség.
A túlnépesedés mellett az ipari forradalom magával hozta a versenyalapú gazdaságot is. Az emberek közötti versengésnek mindez nemcsak hogy az addiginál nagyságrendekkel nagyobb teret adott, hanem megkerülhetetlenné is tette a versengést. A versengés mértéke pedig átlépte azt a küszöböt, amelyre az emberi habitus fel van készülve – mondhatjuk, amelyre kontinuuma az evolúció során felkészítette.
A kontinuum tehát életünk minden időszakában, alapvető területeken sérül. Alulról felfelé újra kellene építeni a babákról való gondoskodástól kezdve, az oktatáson keresztül egészen addig, hogy új, az emberi kontinuumnak megfelelő életvitelt tudjunk folytatni.
Felülről is elkezdve az építkezést: új gazdaságfilozófiára lenne szükség, amely a szélsőséges verseny helyett valóban képes az egyenlőtlenségek tartós csökkentésére. Másfelől fel kell ismerni a kistelepülések és kisközösségek fontosságát: azt, hogy a globalizált világban sem megkerülhetők, és ösztönösen szükségesek az élő, fenntartható emberi kapcsolatok. Törekedni kell arra, hogy a mindennapi környezet is megfeleljen az ember természetes elvárásainak, amely nem a másik ember - egy hatalmas embertömeg - folyamatos jelenléte.
Mindez egyszerre persze erőt meghaladó feladat. A megoldásnak azonban már többen nekiláttak a világban. Egyre többen hagyják el a nagyvárosokat, és igyekeznek olyan közösségeket létrehozni, ahol a természettel és a másik emberrel nagyobb összhangban lehet élni. A gyerekek talán, már szüleiktől is jó példát látva, még ösztönösebben, még inkább emberhez illően nevelik majd az őket követő generációt. Ha a természet engedi és az emberiség mind nagyobb hányada követi ezeket az utakat, pár generáció – mily' kevés idő ez a százezer évekhez képest! - után már érezhető lehet a változás az általános emberi közérzetben, a világ állapotában. Ha a körülmények, a bennünket körülvevő környezet romlása ezt a folyamatot sürgetni fogja, akkor alighanem fájdalmasabb, és: vagy gyorsabb, vagy végzetes lesz ez a változás.
6.
Ezt az írásomat 2009-ben fogalmaztam meg először, és 2015-ben apróbb változtatásokat tettem benne. A Liedloff-könyvből vett idézetek kivételével nem jegyzeteltem. Ennek oka egyrészt az, hogy az írás szubjektív - ám valamennyi észrevétele összecseng sztandard antropológiai, humánetológiai eredményekkel. Másrészt, hogy amiről szó van, fontosabb annál, semmint hogy évek alatt elévülő tudományos eredmények szemszögéből közelítsünk hozzá. Gondolataim inkább - 2015-ben már - tapasztalatból, „kikezdhetetlen ösztönből és nem valami gyanús ideológiából” (19. o.) fakadtak.
Csányi Vilmos: Az emberi viselkedés
A Hubble Űrtávcső felvételén az SN 1987A jelű szupernóva maradványait, különösen feltűnően az objektumot körülölelő három gázgyűrűt láthatjuk. Az SN 1987A egy II-es típusú szupernóva volt, azaz egy nagy tömegű csillag, amely, miután elfogyott nukleáris tüzelőanyaga, összeomolva felrobbant.
Az SN 1987A a Sanduleak 69° -202a csillag robbanásával jött létre; látható fényben 1987. február 24-én észlelték először a Földről.
A hidrogén kivételével valamennyi kémiai elem a csillagok belsejében jön létre, és a csillagok halálával - egy szupernóva robbanással - kerülhetnek onnan ki s dobódhatnak szerteszéjjel. Azaz Földünk is egy, valahol a közelben felrobbant csillag anyagát foglalja magában; az élet története itt, ezeknek a csillagoknak a halálával kezdődik.
Liedloff Tisztás-élményének egy hasonló megfogamazását olvashatjuk Jane Goodallnál is:
„A sok gyönyörű nap között volt egy, amire a mai napig szinte áhítattal emlékszem vissza. Az erdőben feküdtem a földön, elnyúltam a lehullott leveleken és ágacskákon, s éreztem a sima felületű kövek nyomását a hátam alatt. Addig-addig mocorogtam, míg végre kényelmesen elhelyezkedtem, s nyugodtan nézhettem Szürkeszakállú Dávidot. Fölöttem ücsörgött egy magas fügefán és eszegetett. Időről időre láttam kinyúlni egy fekete kart a lombok közül, hogy leszakítson egy gyümölcsöt, s néha egy himbálódzó lábat is, meg az áhak között ügyesen elsuhanó sötét árnyat.
Emlékszem, mennyire szíven ütött az erdő színeinek harmóniája, a sárga és a zöld megannyi árnyalata, amint barnába, néhol vörösbe fordultak. S elbűvöltek a kúszónövények is, amik a fák lombjai között tekeregtek, ágaikra csavarodtak és simultak. Volt, hogy körbeöleltek egy elkorhadt ágat, ami így új pompába öltözött, új életre kelt. A kabócák déli kórusa különböző hullámokban harsant fel, s töltötte meg élettel az erdőt. Míg a bogarak egyik csoportja kiszállt az énekkarból, addig mások újra felvették a szöveg nélküli dallam egyre ismétlődő fonalát.
Emlékszem, a teozófiaóráimon tanultak közül azt éreztem a legnehezebben elérhetőnek, hogy megszabaduljak 'körben forgó' gondolataimtól, és ezzel megtegyem az első lépést a körülöttem lévő világ tiszta észlelése felé. Régebben sokat gyakoroltam ezt, de aztán amint zajlott körülöttem az élet, elfelejtettem minden tudományom. De ezen a bizonyos napon újra éreztem a régi titkot, éreztem, hogy bensőmben megszűnik a zakatolás. Mintha megtaláltam volna a visszautat valami gyönyörű mesébe.
Eggyé váltam az erdővel...”
(Jane Goodall: Amíg élek, remélek. Lelki utazás.
Athenaeum 2000 Kiadó, 2000,
74. o.)