Izsák Imre Gyula (1929-1965), az 1956-ban Nyugatra távozott és 1965-ben Párizsban, fiatalon elhunyt kivételes tehetségű csillagász neve a rendszerváltás előtt jóformán teljesen ismeretlen volt a szélesebb közönség előtt. A rendszerváltás után látótérbe került élete és munkássága, majd a ’90-es évek elején-közepén - szinte robbanásszerűen - szülővárosa, Zalaegerszeg és a tudománykedvelő közönség is felfedezte. Az alábbiakban azt követjük végig, hogy halála után az írott emlékezetben hogyan élt–él Izsák Imre; az Izsákkal foglalkozó hazai irodalmat és az abból kibontakozó Izsák-képet vázoljuk fel.


Izsák Imre Gyula életrajzát a tények tükrében röviden így tekinthetjük át. 1929. február 21-én született Zalaegerszegen. Édesapja földrajz-biológia, édesanyja matematika-fizika szakos tanár volt. Elemi iskoláit Zalaegerszegen végezte. Tíz éves, amikor meghal édesanyja, őt pedig a kőszegi katonai iskolába iratják. Rendszeresen olvasott csillagászati témájú könyveket, egyik tanára pedig a budapesti Uránia Csillagvizsgáló alapítójának, Kulin Györgynek a későbbi szerzőtársa, Zerinváry Szilárd volt. Kőszegen már kitűnik matematikai tehetségével, és az akkor Esztergomban működő műszaki hadapródiskolába irányítják. Itt 1944-ig tanul, ekkor az egész osztálya Németországba kerül. 1945. május 3-án, a II. világháború végjátékában amerikai fogságba esik, ahonnan kora őszre sikeresen hazavergődik Zalaegerszegre. A háború miatt kiesett időt is pótolva 1947-ben érettségizik, országos tanulmányi versenyeken ér el 1. és 2. helyezéseket; matematikai tehetsége vitathatatlanul kezd megmutatkozni. 1947 őszétől a Pázmány Péter Tudományegyetem (1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem) matematika-fizika szakos hallgatója, Eötvös-kollégista. Feljár a Konkoly Obszervatóriumba (MTA Csillagvizsgáló Intézet), és demonstrátor lesz az egyetemen. 1951-től az MTA Csillagvizsgáló Intézet munkatársa lesz. Egyetemi előadó Szegeden, Budapesten, ismeretterjesztő cikkeket ír, és bekapcsolódik az Intézet változócsillag-kutatási programjába is: az M15 gömbhalmaz általa felfedezett három új változójáról publikációja is megjelenik. Az ő igazi érdeklődési területe azonban már ekkor is az égi mechanika.
  1956-ban elhagyja az országot, és rövid ausztriai tartózkodás után Svájcba megy, ahol a zürichi csillagvizsgáló munkatársaként napfizikával foglalkozik. Egy égi mechanikai cikkére felfigyelve Cincinnatiból (Egyesült Államok) állásajánlatot kap. 1958 decemberében már Amerikában van, és mesterséges holdak mozgásával kezd el foglalkozni. Hamarosan ismét tovább áll s előbbre lép: a Smithsonian Astrophysical Observatory ajánlatát elfogadva 1959 szeptemberétől Cambridge-be (Massachussetts, USA) kerül. Műholdak mozgásaival foglalkozik itt is, és elkezdi használni számításaihoz a számítógépeket.
  1961-ben mesterséges holdak mozgásából megadja a Föld egyenlítői lapultságát.
  A hatvanas években rengeteget dolgozik: konferencia-részvételek, publikációk sora, számtalan égi mechanikai eredmény jelzi aktivitását.
  1962-ben megházasodik. 1964-ben amerikai állampolgárságot kap, és gyermeke is születik.
  1965. április 21-én, Párizsban a COSPAR szimpoziumon éri a hirtelen halál. Szállodai szobájában holtan találják; a halál okaként szívinfarktust állapítottak meg. A hatalmas elismerés jele, hogy a mindössze 36 évet élt tudósról 1970-ben már krátert is elneveznek a Hold túlsó oldalán.
  Izsák nekrológja a világ vezető tudományos folyóiratában, a Nature-ben jelent meg (Mr. I. Izsak, Vol. 207, Issue 4999 (1965), p. 807). Ez és a holdkráter jelzi, hogy a nemzetközi tudományos világot megdöbbentette a fiatal kutató váratlan halála, és hogy egyértelműen magasra értékelték munkáját. Mi volt a helyzet itthon? Mi volt, mi lehetett a reakció a tragédiára, amikor egy ’56-ban Nyugatra távozott honfitársunkról volt szó?
  Hogy már a forradalom idején történt disszidálása is nagy veszteség volt, azt jelzi Detre Lászlónak, a Csillagvizsgáló Intézet igazgatójának kommentárja Ozsváth István és Izsák távozására: „Az intézet krémje elment Nyugatra.” (A Hold túlsó oldalán. Dokumentumok és emlékezések Izsák Imréről. Szerk.: Bényi Zoltán, Jelenczki István. Kairosz, 2004, 117. o.) A volt, ma már idős kollégák emlékezetében élt Izsák, és persze eredményeiről is értesültek; többször és többen is találkoztak vele külföldi útjaik során.
  Halálakor pedig Detre így nyilatkozott: „Izsák Imre azon túl, hogy a magyar csillagászat, de az egész magyar tudomány egyik legnagyobb zsenije volt...” (A Hold túlsó oldalán, 8. o.) Nekrológja jelent meg a Geodézia és Kartográfia című szaklapban. „Korai halálát őszintén sajnáljuk”, írta Szádeczky-Kardoss Gyula (Geodézia és Kartográfia, 17/6, (1965), 442. o.).




A fényképen Izsák Imre (balról) és Detre László (jobbról) látható Hamburgban. A felvételt Lovas Miklós készítette 1964-ben. Mindhárman a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) 1964. augusztus 25-szeptember 3. között rendezett XII. közgyűlésén vettek részt a német városban. Detre, az MTA Csillagvizsgáló Intézet igazgatója, épp egy kabátot szeretne vásárolni lányának. Detre László a hamburgi közgyűlés változócsillag bizottsága szervezőbizottságának volt tagja; Hamburgban választották a változócsillag bizottság alelnökévé, így a következő, 1967-es XIII. prágai kongresszuson már e minőségében vehetett részt. Izsák Prágába már nem utazhatott el. A kép az eredeti 6x6-os negatívról került digitalizálásra.


  A csillagos ég című TIT-kiadású folyóiratban dr. Tóth György emlékezett meg Izsákról (7. évf. 4. sz. (1965), 190-191. o.): „Ez év tavaszán váratlanul nagy veszteség érte a magyar és az amerikai csillagászokat egyaránt… Személyében az amerikai űrkutatás egyik vezető alakját, mi magyarok pedig idegenbe szakadt tehetséges honfitársunkat veszítettük el, aki nevével az égi mechanika és a geodézia területén tevékenykedő kutatók között aránylag rövid idő alatt általánosan ismertté vált.” A váratlan veszteség kiváltotta döbbenet után csend következett. Egészen 1990-ig nincs írás, amely Izsákkal foglalkozna. A neve néhol előkerül, pl. az Élet és Tudományban, amikor a kráter névadásáról jelenik meg rövid hír (25. évf., 46. sz. (1970), 2162. és 2206. o.). Vagy az 1981-es kiadású Űrhajózási lexikonban is szócikket kapott, így aki szorgalmasan olvasva a kötetet eljutott a 300. oldalig, tudomást szerezhetett Izsákról. (Eredeti magyar nevének és a nemzetközi publikációiban használt Imre G. Izsak nevek különös vegyítéséből lett a szócikk címe Izsák G. Imre.) Helyet kapott az 1986-os Magyarok a természettudományok történetében című lexikonkötetben is (OMIKK, 1986, 138-139. o.). A szócikket az az 1996-ban elhunyt Vöröss László Zsigmond írta, aki az Izsákra vonatkozó írott és fényképes anyagokat összegyűjtötte – gyűjtését jelenleg a Zala Megyei Levéltár őrzi. (Vöröss László Zsigmond által írt szócikk került be Izsákról a Magyar Tudóslexikon A-Zs című lexikonba is. Az 1997-es első kiadásban a 407-408. o.)
  A csendet Bartha Lajos törte meg, aki az Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1990-re vonatkozó kötetében első ízben írt hosszabban Izsákról (MTESZ, 1989, 108-110. o.). Bartha részletesen kitért a földalak meghatározásának problémájára, mely területen Izsák nagy érdemeket szerzett.
Izsák tehát nem volt elfelejtett tudós. A magyar csillagászat és űrkutatás őrizte emlékét. Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy egy, idehaza már majd' egy évtizede nem alkotó, és az ország számára ismeretlen tudós haláláról csak két meglehetősen szűk körben olvasott lap emlékezett meg. Az ’56-os menekültről 9 évvel a forradalom után nem is jelenhetett volna meg ezeknél olvasottabb lapokban megemlékezés, és ha meg is jelent volna róla valami egy népszerű lapban, neve az amúgy is értesült szűk szakmán kívül nem mondott volna szinte senkinek semmit. Amögött pedig, hogy a disszidens neve mondjon valamit a nagyközönségnek – népszerűsítsék személyét és eredményeit -, nem állt hatalmi érdek.
  A kilencvenes évek elején aztán, az Albireo Amatőrcsillagász Klubból - személy szerint Juhász Tibortól - induló kezdeményezésre, emléktáblát helyeztek el azon a Kosztolányi úti házon, ahol az Izsák-család Egerszegen lakott. 1997-ben pedig megjelent Zalaegerszegen az első Izsáknak szentelt könyv: A gondolat tükre. Izsák Imre élete (1929-1965). Ezt Bényi Zoltán állította össze, aki 1993-ban kezdett el foglalkozni a csillagásszal. A kötet inkább még csak egy művészi rácsodálkozás a tragikus sorsú zsenire: a cím hangulata is ezt tükrözi, a könyvet pedig fényképekből és grafikákból összeállított montázsok színesítik. Bényi Zoltán több interjút készített családtagokkal, hazai és külföldi munkatársakkal, gyerek- és felnőttkori ismerősökkel. A könyv, gépelési hibái, szakmai tévedései ellenére (melyeket itt nem elemzünk, mert ezek majd A Hold túlsó oldalán c. kötetben is visszatérnek) áttörést hozott: alaposabban megismertette Izsákot a nagyközönséggel, és felkeltette iránta az érdeklődést . Az ország fogékony része azzal találkozhatott, hogy adva van egy Nyugaton rendkívüli eredményeket produkáló, korán elvesztett magyar tudós, akinek kvalitásai oly’ magasak voltak, hogy a Holdon krátert neveztek el róla – és ez az ember most az ismeretlenségből lépett elő. Miért a tragikus korai halál, mit alkotott Izsák, és miért nem lehetett eddig hallani róla? Izgalmas kérdések sora terelte a tudósra a figyelmet. És hogy itt, ezzel Izsák életének kutatása nem zárulhatott le, arra Bényi is utalt: „Sajnos a könyv átfogóan nem tükrözheti az egész életét. Oka az, hogy vannak még feltáratlan területek, melyeknek kutatása az elkövetkező évek feladata lesz.”(A gondolat tükre, 3. o.)
  Ekkor már a holdkráter és a kisbolygó ((1546) Izsák; Kulin György fedezte fel 1941-ben) mellett Zalaegerszegen emléktábla, iskola, önképzőkör, alapítvány őrizte nevét. A város posztumusz díszpolgára, tanulmányi versenyeket rendeznek emlékére. 2004-ben pedig megjelenik a nagy Izsák-könyv: A Hold túlsó oldalán.
  A Hold túlsó oldalán valójában az Izsákról forgatott filmből készült interjúkötet, kiegészítve más emlékezésekkel és Érdi Bálint tanulmányával a csillagász égi mechanikai munkásságáról. Gyerekkori, iskolai barátok, ismerősök, családtagok, magyar, német, japán, amerikai stb. kollégák nyilatkoznak Izsákról; valóban alapos munka. Komoly forrásértékkel bír a könyv, az interjúk mellett tartalmazza még Izsák Lassovszky Károly felett mondott gyászbeszédét is. A vele készült interjúban pedig a remek ismeretterjesztő és előadó Almár Iván igazán mindenki számára érthetően adja elő, hogy Izsák miért is került a csillagászat nagyjai közé. (Érdi Bálint pedig részletesebben is bemutatja eredményeit.)

  A kötet célja azonban valószínűleg nem is a szakmai megfelelés volt. A könyv sokkal inkább a zseni sorsáról szól a kényszerítő időkben, semmint tudománytörténet. Így bár Jelenczki István szerint „Ez a könyv lehet a zárókő – a megtartó, megőrző emlékezet záróköve” (13. o.) – inkább azt mondhatjuk: ez a könyv a kezdet, a gazdag forrás, amelyből kiindulhatnak az esetleges további kutatások.
  A Hold túlsó oldalán Izsák halálával kiemelten foglalkozik. Érezhető, hogy Izsák váratlan halálát nem a hivatalos verziónak – infarktusnak – tulajdonítják, hanem inkább idegenkezűséget gyanítanak: az amerikai űrkutatás egyik vezető alakját a szovjetek meggyilkoltatták. A hátsó borítón erre a teóriára vastag dőlt betűkkel utalnak: ez a megkülönböztetés jelzi, hogy a szerkesztők a könyv leglényegibb elemének ezt az információt tartják. A hidegháborús viszonyokra és az űrversenyre tekintettel ez az elmélet persze felmerülhet. A probléma inkább abban jelentkezik, hogy a szerkesztőket érezhetően jobban érdekelte ez a kérdés, semmint hogy az alapvető hibákat kijavították volna. Így sajnos végkicsengésként megmarad az az érzés, hogy Izsák ürügyén a kötet az átokkal sújtott magyar géniuszról és a szovjet elnyomásról szól. Ami nem lenne baj, ha látnánk, hogy Izsák, a csillagász is valóban érdekes lett volna a szerkesztők számára. (Izsák, az ember érdekes volt. Izsák, a szakember: a sok szakmai hiba és megmagyarázatlan – érdektelen? - fogalom miatt érezhetően nem.)
  Szerkesztési hibák máskor is előfordulnak – erre példa, hogy a 165. oldalon az interjúalany így nyilatkozik Izsákról: „saját nézeteitől nagyon távol…” A bosszantó az, hogy a kötet végig igyekszik kideríteni Izsák gondolatait, nézeteit politikáról és másról, de egyértelműen senki nem nyilatkozik ezekről; kapunk valamiféle valószínű képet a tudós gondolatvilágáról, de semmi valóban konkrétat. S amikor valaki végre úgy nyilatkozik, mintha tudná, mik voltak a nézetei, nincs ott a visszakérdezés: „De mik voltak azok a nézetek, miktől volt távol?”
Hibái ellenére A Hold túlsó oldalán izgalmas olvasmány, gazdag interjúanyaggal (azaz: sok munkával készült, hasznos könyv), amelyek alapján kibontakozhat az olvasóban egy emberi vonásokkal gazdagon tarkított kép Izsákról.
  Ez pedig a következőképp foglalható össze. Izsák Imre kivételes matematikai tehetséggel rendelkezett, és ez a tehetség a megfelelő helyre érkezett: tudományok iránt elkötelezett tanárcsaládba, ahol Imre a polgári kultúrát is magába szívhatta. Vidám, fogékony, kedves gyerek volt ő; édesanyja halála hozott ebben egész életére kiható változást. Az édesanya elvesztése nyilván sokk volt a számára, és a kőszegi katonai iskola is hagyhatott nyomokat (Ottlik Géza: Iskola a határon című regénye éppen ebből az iskolából meríti alapélményeit). A világháború, 16 évesen a hadifogság is döntő élmények lehettek. Kedves, megfontolt, érzékeny, művelt személyiség van előttünk, akinek matematikai tehetsége gyorsan bontakozik ki: tanulmányi versenyeken eredményes, majd Eötvös-kollégista. A csillagászati és matematikai érdeklődése nyilvánvaló módon találkozik az égi mechanikában. Ez egy újabb dráma: a Detre által meghatározott magyar csillagászati életben az égi mechanikának nem jutott komoly hely - a változócsillagászat volt a vezérvonal. Izsák azonban a változócsillagok világában is eredményt produkál. Kollégái – és ami különösen fontos: Detre – nagyra tartják. 1956 után útja természetszerűleg vezet oda, ahol szabadabban dolgozhat és szakmai fejlődés várja: Amerikába. (Mint Almár Iván rámutat, a vélekedéssel ellentétben ’56-ban nem a műholdak miatt ment Nyugatra – hiszen az első Szputnyik csak 1957 októberében állt pályára.) Az előtte való kitérőket is jól veszi, a napkutatásban is megállta helyét.
  Ami Amerikában rá vár: mérhetetlen sok munka, rövid idő alatt épít fel egy életművet. Élete végén a fényképek újra mosolygósnak mutatják: megnősül, gyermeke születik.
  Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy rendkívül sokat dolgozott, egy idő- és munkaigényes tudományágban produkált rövid idő alatt számos eredményt – talán a túlhajszoltság lehetett a veszte. Valóban tragikus a halála: korán és hirtelen szakadt vége egy sokat ígérő, vargabetűk után végre egyenes pályára állt életnek.
  Talán éppen a tragédia rejti magában a választ arra, hogy a majd’ teljes ismeretlenségből a kilencvenes évek elején-közepén Izsák berobbant a köztudatba, és mondhatni Izsák-kultusz alakult ki. Izsák a magyar „mitikus” gondolkodás két áramába is illeszkedik. Az egyik a korán eltávozott zseni mítosza, amire sok fiatal költőnk lehet példa (József Attila, Tóth Árpád, stb.). A másik pedig a magyar tudós, aki, elhagyva hazáját, Nyugaton fényes karriert fut be. (Oh, ha itthon marad/ha tovább alkot, és itthon maradnak az eredmények… - gondolkodik a mítosz. A realitás persze, hogy nem maradhatott itthon, és nem alkothatott volna semmi nagyot. Izsákra ez különösen igaz, hiszen műholdak mozgásaival akkoriban csak az Egyesült Államokban vagy a Szovjetunióban foglalkozhatott volna komolyan, mert az adatok ott voltak elérhetőek.) A magyar közvélemény szívesen tekint elveszített nagyjaira, hogy bennük saját hazája sorsát láthassa: a tehetség, az akarat megvolt, de a körülmények, vagy a rossz, kiszámíthatatlan sors az, ami ellenünk dolgozott. Izsák Imre, a Nyugaton fényes pályát befutó magyar tehetség, akinek halála érthetetlen: talán nem is szívinfarktus volt, hanem a szovjetek?
  Izsák azonban egy fontos vonatkozásban más, mint azok az Amerikába emigrált tudósok, akiket az emlékezet általában őriz, és akik a rendszerváltás előtt is mitikus hősök voltak. A gyakran emlegetett Szilárd, Wigner, Neumann stb. ugyanis a Kádár-rendszer alatt sem lettek elfeledettek, sőt: egyesek televízíós felvételekben jelenhettek meg (a Tudósportrék sorozatban pl. Wigner Jenő, Lánczos Kornél), könyvekben szerepeltek, interjúk készültek velük. Na persze: őrájuk lehetett úgy tekinteni mint a Horthy-rendszer menekültjeire. (Akik pedig '45 után mentek el, mint Szent-Györgyi vagy Bay Zoltán: a 30-as, 40-es évek nagyjaiként beleillettek a sorba, és emigrálásuk oka, időpontja felett elsikkadhatott a figyelem. A szociológia egyik különös csoportfogalma, hogy csoport az olyan sorozat is, ami "jó folytatást ígér a szemnek". Ők jól belesimíthatók voltak a sorba.) Izsák ’56-os távozása minden bizonnyal a hasonló elismerés ellen dolgozott. Elég elénk idézni a szintén ’56-ban eltávozott futballista, Puskás Ferenc esetét, akinek a nevét sem lehetett sokáig leírni (sok fontos nemzetközi mérkőzés tudósítása lett emiatt kétes értékű). Izsák haláláig nem jöhetett haza, és később sem lehetett a hatalom érdeke, hogy példaképet faragjanak belőle. Sorsa az elhallgatás lett. Kedves személyisége azonban sokakban nyomott hagyott – eredményeit pedig máig idézik.
  Izsák újrafelfeldezése az egyik legnagyobb érték, amit az emlékezet terén az utóbbi csaknem két évtized magával hozott. Elgondolkodtató, és - mondjuk ki – megható, megrázó a sorsa. Nem lehet elmenni amellett, hogy egy épp családapává lett, kivételes minőségben és mennyiségben alkotó tudós sokat ígérő élete ért véget lezáratlanul. Ahogy róla olvasunk, megfog minket emberséges lénye: örökre gondolatainkba ivódik.


Az írás első változata eredetileg megjelent:
Az Izsák-emlékezet
Égi Háttér, I. évfolyam, 4. szám, No. 4. (2007), 15-22. p.

vissza az oldal tetejére