Egy csillag zuhant le...

Valamiről kijelenteni, hogy az egy adott kategóriában a legrégebbi: szinte mindig kockázatos vállalkozás. Ez a helyzet az ember által megfigyelt és feljegyzett legősibb meteorithullásokkal is.

Az emberi emlékezet a korai idők történéseit szóban vagy valamilyen tárgyiasult formában, legjobb esetben írásban őrizte meg. A szóbeli hagyományok - különösen a mítoszok - elbeszélhetnek olyan eseményeket, amelyek mögött akár egy nagyon régi, valós meteorithullás is állhat. A szóbeli hagyomány azóta őrizhetett meg emlékeket, amióta nyelv létezik. Mindez hihetetlen időbeli távlatokat nyit meg előttünk: „Nem tudunk olyan időkről, amikor megvoltunk nélküle, még kevésbé tudjuk, hogyan tettünk szert rá”(1), mondja a nyelvről Bickerton, és ezzel ragyogóan rávilágít a helyzetre. Nem tudunk olyan időkről, mikor megvoltunk nélküle: éppen azért, mert nem is tudhatunk: általa hagyományozódott az emlékezet. A homo-nemzetség kifejlődése 2 millió évvel ezelőtt vehette kezdetét(2) (s ezzel párhuzamosan megkezdődött az agy hirtelen megnagyobbodása); a modern ember, a homo sapiens sapiens megjelenése pedig 35 000 évvel ezelőttre tehető. Ez idő előtt kihunynak a modern emberi elme jelzőtüzei.(3) A két időhatár a nyelv kialakulásának szélsőértékeit is adja a különböző vitákban. Egyesek szerint már 2 millió éve beszél a homo, mások viszont csak 35 ezer évvel ezelőttre teszik a nyelvhasználat megjelenését.(4) Finomítva a durva adatokat, egy közös nyelvőst feltételezhetünk mintegy százezer éven belül; s körülbelül egy 8000 évvel ezelőtti őstől származtatható az indoeurópai nyelvcsalád (Nyugat- és Kelet-Európa, a mediterráneum és India nyelveinek őse).(5) Információkat hordozhatnak még a műalkotások is, valamilyen kultuszhoz kötődő tárgyak; ezek is az utóbbi 35 000 év termékei. 6000 évvel ezelőtt pedig megjelent az írás, amellyel valamilyen nyelven rögzíthette az ember az észlelt történéseket – például meteoritok becsapódását.(6)

Ami a szóbeli hagyomány értékelését illeti, mindenképpen izgalmas volna a világ népeinek mítoszait, folklórkincsét vizsgálat alá venni témánk szempontjából is: vajon megemlékeznek-e egykori hullásokról? Az alapvető probléma a történetiséggel lenne: ha találnánk is valamit, ami meteoritbecsapódásra utal, az esemény helye, ideje, valós volta – tulajdonképpen az egész történet hitelessége – bizonytalan volna (bár ugyanezek a problémák – kicsi, de nem lényegtelen különbségekkel – az írásos emlékeknél szintén fennállnak). Műalkotások – pl. barlangi festmények – értékelése köztudottan problematikus, így aztán valamiről közel bizonyosan kijelenteni, hogy azt meteorit becsapódása ihlette, igazából reménytelen. Valódi esélyünk az írott emlékekben lakozik. Ezek keletkezési ideje jól datálható, s jó esetben eldönthető a szövegekről, hogy történeti eseményt beszélnek-e el. Ugyanakkor az írott szövegekkel is sok értelmezési probléma adódhat. Töredékesek lehetnek, a szavak jelentése nem feltétlenül tisztázott, stb. Jelenleg úgy véljük, hogy a legrégebbi, ember által észlelt meteorit-becsapódásokról ókori egyiptomi szövegek számolnak be. Az egyiptomi írás és nyelv elég biztosan ismert, a szövegek történetisége is jó eséllyel megállapítható. S ami nagyon fontos: az egyiptomi kronológia is remekül kezelhető, így egy-egy esemény viszonylag pontosan datálható. Ennek ellenére, mint látni fogjuk, még mindig sok gond akad a szövegekkel.

A régiek által megőrzött emlékezet általunk való értelmezésének helyessége lesz tehát az egyik buktató. A másik: honnan gondoljuk, hogy egy-egy elbeszélés mögött meteorithullás húzódik meg?

A meteoritok eredetéről való folyamatos tudásunk mintegy kétszáz éves. 1803-ban a franciaországi L’Aigle mellett több száz szemtanú fényes nappal egy ragyogó tűzgömböt látott, amely hangos dörrenéssel szétrobbant, és a nyomában kb. 2000-3000 kő zuhant le. Ezután már nem volt vitás a meteoritok földönkívüli eredete.(7) És ettől kezdve, ha egy régi szövegben arról volt szó, hogy az égből egy kő, csillag, vasdarab zuhant le, reflexszerűen felmerült, hogy nyilvánvalóan egy meteorit-becsapódás beszámolóját olvashatjuk. És gyakran valóban csak ennyire alapozódik a feltételezés: valami jött az égből, akkor hát az a valami meteorit.

De mi is az, ami közénk érkezik fentről? A meteoritok külső felületén rendszerint egy sötét, olvadt, kéregszerű réteget lehet találni, emellett a felület általában gödrös, barázdált, ami a légkörben történt felhevülés következménye. Kémiai összetételük szerint a meteoritokat csoportokba lehet osztani. A vasmeteoritok átlagosan 91% vasat, 8% nikkelt és 0.6% kobaltot tartalmaznak. A vasmeteoritok nagyobb részét oktaedrites szerkezet jellemzi, ennek lemezhálózatát nevezik Wildmannstätten-féle ábrának. Ezek az ábrák a vasmeteoritok különleges kristályszerkezetének következményei, amelyek földi fémötvözeteknél nem lépnek fel, tehát az ábrák vasmeteoritok azonosítására szolgálhatnak.

A kőmeteoritok nagyon hasonlítanak a földkéreg kőzeteihez (42% oxigént, 20.6% szilíciumot, 15.8% magnéziumot, 15.6% vasat tartalmaznak). A kő-vas meteoritok átmenetet képeznek a két fajta között. Egyes kőmeteoritok kicsiny gömböket (kondrákat) zárnak magukba, ezek a kondritok. Külön csoport a tektiteké (üvegmeteoritok), melyek sötét, üvegszerű anyagból állnak. A vasmeteoritok leletgyakorisága 66%, a kőmeteoritoké 26.5%, és 7.5% a közbülső fajtáké. A vasmeteoritok megjelenése extrémebb, mint a kőmeteoritoké, ezért nyilván feltűnőbbek, jobban felkeltik az érdeklődést. Így nem csoda, hogy ha régi meteoritbecsapódásokról beszélünk, általában vasmeteoritokban kell gondolkoznunk, amelyeket könnyebben megtaláltak az emberek.

Ugyanakkor a leletgyakoriság nem ad valós képet a meteoritfajták gyakoriságáról, mert a vasmeteoritok ellenállóbbak, hosszabb ideig kibírják a környezet pusztító hatásait, és a laikusok is könnyebben felismerik a vasmeteoritokat. Emiatt a feltételezés az, hogy a kőmeteoritok gyakorisága 93.5%, míg a vasmeteoritoké csak kb. 5%.(8)

A legrégebbi szöveg, amelyben valami jön az égből, a Krisztus előtti 19. századból való. A Hajótörött története ez, egy egyiptomi feljegyzés. A kalandos történet szerint egy egyiptomi expedíció egyik résztvevője a Vörös-tengeren hajótörést szenved, és a hullámok egy mesésen gazdag szigetre sodorják. Hamarosan találkozott a sziget urával, a csodálatos kígyóval, akinek a teste aranyból és lazúrkőből volt, és hallani akarta az egyiptomi balesetének történetét. Végül a sziget ura is elbeszélte az őt ért szörnyű csapást. „Elmondok hát neked valami hasonlót, mely ezen a szigeten történt, ahol a testvéreimmel laktam, gyermekeim is közöttük voltak. Összesen hetvenöten voltunk kígyók, gyermekeimmel és testvéreimmel együtt... Egy csillag zuhant le, s meggyulladtak azok, akik közelében voltak. Mikor ez történt, nem voltam velük, mikor elégtek, nem voltam közöttük.”(9) Ez természetesen nem egy történeti szöveg, hanem egy mese, mégis: elbeszél egy eseményt, melynek során lezuhant valami az égből, és pusztítást okozott. Nem tudjuk, mikor és hol történt a dolog, azonban - amennyiben elfogadjuk, hogy tényleg meteorit-becsapódás emlékét őrzi a történet – azt tudhatjuk, hogy legalább 3900 évvel ezelőtt már voltak emlékeik az egyiptomiaknak meteorit érkezéséről, amit ebben a formában megőriztek. Egy szóban továbbörökített emlék, amit lejegyeztek – és amely konkrétan is mutatja azokat a problémákat, amiket a szóbeli hagyománnyal kapcsolatban fentebb részleteztünk.

III. Thotmesz fáraó (kb. Kr. e. 1479-1425) idejéből már történeti forrásunk van egy feltételezhető becsapódásról. A gebel-barkali sztélén, más korabeli szövegekhez hasonlóan a győzelmes hadjáratok leírásán, az uralkodó dicsőítésén van a fő hangsúly. Az egyik, sajnos töredékes állapotban fennmaradt szakasz azonban a legyőzött országok adóinak felsorolása után érdekes eseményről tudósít. „Halljátok meg emberek, a Tiszta Hegy vidékének lakói... ismerjétek meg Amon-Rének azt a csodáját, mely az egész kétország előtt történt... Az őrök éppen jöttek, hogy találkozzanak éjszaka, hogy elvégezzék az előírásszerű virrasztást. A második óra volt, amikor egy csillag jött délről felőlük [ti. az ellenség felől]. Sohasem történt ehhez hasonló. Rájuk csapott szemből, egy sem tudott megállni ott.” Ezután a fáraó, kihasználva az ellenséges szírek meglepettségét, zűrzavarát, rájuk támadt és lemészárolta őket.(10)

Az elbeszélés jellege arra utal, hogy ténylegesen megtörtént eseményről lehetett szó. A leírás egyiptomi mércével mérve szokatlanul részletező, és korukban egyébként sem volt szokás feleslegesen bármit írogatni. Az írás értékes kincs, tudás volt, tisztelet övezte. Úgy tűnik, hogy a meglepő esemény arra vitte az írnokokat, hogy feljegyezzék a történést. Az esemény maga pedig tömören összefoglalható: az ellenséges sereget egy csillag megzavarta. Azt azonban nem állíthatjuk bizonyosan, hogy a csillag valóban földet ért. A „wdj” igének ugyanis széles a jelentésskálája, így lehet, hogy a csillag földet ért (rájuk csapott), vagy csak igen erős fényben ragyogott. Utóbbi esetben lehet, hogy csak egy fényes meteorjelenséggel állunk szemben. Az egyiptomiak egy egyszerű magyarázattal is szolgáltak a jelenségre: Amon-Rének, az istenek királyának tulajdonították a csodát.(11)

A Hajótörött története is, és a gebel-barkali sztélé is olyan eseményt beszél el, amelyben az égből hulló kövek halált okoznak. A Kr. e. 1. évezred kezdete táján olyan erős a hasonló esetektől való félelem Egyiptomban, hogy egy papiruszon a következő könyörgés olvasható az istenekhez: „Mentsétek meg őt (ti. a papirusz tulajdonosát) a csillagtól, mely lehullik az égről és leteríti az embereket.” Az újabb időkben, amikor jóval nagyobb a népsűrűség, mint évezredekkel ezelőtt, és a hírközlés nem mulasztaná el a szenzációt, hogy beszámoljon a lakott területeket ért hullásokról, nem hallunk halált hozó meteoritokról, évszázadokra visszamenőleg sem. Postaládákat, autókarosszériákat előszeretettel törnek be égi kövek, emberfejeket azonban nem. Mi lehet ennek az oka? Talán régen sűrűbben történt volna meteorit-becsapódás? Délibábos elképzelés ez, hiszen kétszer, háromszor nagyobb területet lefedő éves hullás sem növelné meg annyira az embereket eltaláló meteorit-becsapódás valószínűségét, hogy ezt valóban okként feltételezhetnénk. Adva van tehát egy mesés elbeszélésünk, s egy, az ellenséget megzavaró eseményünk – ami talán nem is meteorit. Csak egy jelenség esetleg, ami zavart okozott váratlanságával, és az egyiptomiakat győzelemre segítette, és ők ezt magyarázni igyekeztek. Vagy éppen valódi halálesetek húzódnak meg a történetek mögött? És tényleg meteorithullás okozta azokat? Elképzelhető, hogy valós félelem húzódott meg az ima mögött. Erősen hihetjük ezt, ám a tényleges tudáshoz sok a bizonytalanság. Természetes, ha kételkedéssel fogadjuk a végzetes csapást hozó meteoritokról formált elképzelést – miközben igazi alternatívát sem tudunk kínálni a meteoritoktól való félelemnek tűnő ima okára. A kérdés még zavarba ejtőbb, ha figyelembe veszünk olyan iratokat, melyek utalnak a csillagok hatalmára (nem asztrológiai szempontból!): ezek a királyt pusztító, ellenállhatatlan erejű csillagokhoz hasonlítják.(12) Meteoritcsapások emléke, vagy költői hasonlat? Mai értelmünk szkepszise és a szövegek inspiráló ereje ismét ütközik.

A harcoló fáraó képe másutt is kapcsolódik az égből hulló csillagokhoz. II. Ramszeszről (Kr. e. 1182-1151) olvashatjuk, hogy nyilat nyíl után lő ki, mint a Szesed csillagzat. Másutt Amon-Ré olyan gyors, mint egy csillag a Szesed csillagzatban.(13) Az első gondolat persze az, hogy az egyiptomi csillagászok felismerhették egy sűrű meteorraj kiindulási helyét, radiánsát a Szesedben.(14) Ezzel az az első probléma, hogy az egyiptomi gondolkodás és világkép nem volt olyannyira elvont, hogy ha feltűnt volna egy meteor valahol az égen, akkor arról úgy gondolták volna, hogy az valahonnan máshonnan jött. Fel kellett volna ismerniük az egyiptomiaknak egy radiáns létét, amihez viszont azt kellett volna gondolniuk, hogy a meteorok máshonnan erednek, mint ahol látszottak: azaz mielőtt megpillantották őket, már léteztek! Ezt semmi okunk nincs feltételezni, sőt: annyinak és annak gondolhatták a hullócsillagokat, amennyit és amit láttak belőle, mint ahogy így volt ez minden más csillagászati jelenséggel is. Az egyiptomi csillagászat ugyanis leíró volt, nem alkotott elméleteket. Illetve, ha rá is jöttek volna, hogy a hullócsillagok valahonnan kirajzanak, kellett volna találniuk más radiánsokat is. Ennek azonban megint csak semmi nyoma nincs. Végül annak sincs semmi nyoma, hogy a meteorjelenséget összekötötték volna a meteoritokkal. Így hát, ha valamilyen mitikus kapcsolatot láttak is a meteorok és a halál között, ez esetben ennek nincs köze a meteoritokhoz. Mindazonáltal a Szesed esete kérdéseket vet fel – talán egy mitikus alak volt az égen, aki nyilakat lőtt ki valamilyen mítosz szerint.

Ha elhagyjuk az írott forrásokat, és a régészeti leletet vesszük szemügyre, mélyebben is visszanézhetünk az időben. Gerzehi ásatásokon keskeny, cső alakú vasgyöngyöket hoztak napvilágra, összesen kilenc darabot. A Krisztus előtti 4. évezredből származtak az ékszerek, ami azért volt különös, mert a Közel-Keleten csak a Kr. e. 2. évezredben jelent meg és főleg a Kr. e. 1. évezredben terjedt el a vashasználat.(15) A gyöngyök igen erősen oxidált állapotban kerültek elő, de az anyagvizsgálatok azért tisztázni tudták eredetüket. Ezek szerint az érc 7.5% nikkelt tartalmaz, tehát minden bizonnyal meteoritvasat használtak fel a dísztárgyak elkészítésére. Ez nyilvánvalóan mutatja azt, hogy Egyiptom területén már az állam kialakulása előtt is értékes anyagnak tekintették a meteoritok ércét.(16)

Egy másik, biztosan meteoritvasból készült lelet a Kr. e. 2050 körüli időkből származik. A Deir-el-Bahari közelében folytatott ásatások egy peszeskaf amulettet tártak fel, melynek hegye ezüstből, nyele pedig vasból készült. Nikkeltartalma 10%-os: ez szintén meteoritikus eredetre utal. A peszeskaf a hegyénél halfarok formájában kétfelé ágazó kés, amely az egyiptomi halotti rítusban a szájmegnyitás szertartásánál szerepelt. A vasnak tehát nyilván különleges mágikus jelentősége volt a korai időkben.(17)

A meteoritvasnak tulajdonított különleges figyelmet azzal indokolhatjuk, hogy tudtak égi eredetétől és ez tiszteletet ébresztett bennük a fém iránt. Ezt az elképzelést a nyelvészet is megerősíti. A vasat az óegyiptomi nyelvben bia en pet-nek (kopt hangzással: benipe) nevezték. Ennek jelentése: égi érc.(18)

A meteoritok illeszkedtek az egyiptomi világképbe is, vagy éppenséggel: alakíthatták azt. Az egyiptomiak kozmosza a korai időkben emberi ésszel felfogható léptékű volt, az őskor szintjét tükrözte. A mitologikus elemek persze bonyolították a környező világ arcát, de összességében egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy benne az ég olyan közeli volt, hogy a mennybe igyekvő királyok létrán feljuthattak az istenekhez. A Föld sem volt nagy kiterjedésű: Líbia már a Föld nyugati sarkát jelentette. A Föld lapos korong volt, melyet az ősvíz vett körül. Az ég mibenlétéről alkotott elképzelések már megoszlanak: a mitikus elképzelés szerint az ég egy hatalmas, a Föld fölé boruló tehén, vagy Nut istennő. Hieroglifája lapos mennyezetnek mutatja, két végén nyúlvánnyal, ugyanakkor a leírások szerint a négy égtájnak megfelelően négy támasz: négy, felül villás végű oszlop tartja. Az égbolt egy része vízből kellett hogy álljon, mivel a mondák szerint a magasban naponta végigúszott Ré bárkája, azaz a Nap (na és persze az égből jött az eső is). Egyesek szerint viszont alapanyaga fém, konkrétabban vas. Mások viszont, kéksége miatt, lazúrkőből valónak gondolták az eget.

Ez a konkrét, alig elvonatkoztatott kozmosz jól értelmezhető volt a mindennapi életben. Az évszázadok folyamán azonban már kibontakoztak a kezdetektől is a gondolkodásban gyökerező elvonatkoztatások (mint pl. az egymás feletti több ég elgondolása, vagy a végtelenség kérdése: Ré egyik titkos neve volt az „Akinek nincs határa”). Megjelent a végtelen képzete, a világ egyes részei megfoghatatlanná váltak. A köznapi fogalmak végül már nem tudták igazán kifejezni az egyiptomi gondolkodás felsőfokán létező univerzumot. A nép megmaradt ősei zárt univerzumánál, az értelmiség azonban már egy absztrakt, sokszor végtelen, kör-, sőt, akár gömb alakú világban gondolkodott.(19)

Ami a meteoritok kapcsán érdekes az egyiptomi világlátásban, hogy benne volt tehát a köztudatban az ég vas volta. A meteoritok közül pedig a vasmeteoritok azok, amelyek igazán feltűnőek, a földi kőzethez hasonló kőmeteoritok kevésbé kirívó jelenségek. Azt találhatták hát, hogy az égből vas hullik: égi fém, amely nyilván az ég boltozatáról szakad le időről időre.

Láttuk az összeálló kép mozaikdarabjait: az írott emlékeket, a régészeti leleteket, az egyiptomi világképet. Ahogy távolodunk az egymás melletti kis mozaikoktól, kirajzolódik egy kép, amely ezekből a mozaikdarabokból építkezik. Összefolynak a kis kockák, megmutatva az ábrázolást. Ez az ábra pedig így fest: az egyiptomiak gyakran tapasztalták, amint az égből vas hullik (a vasmeteorit, mint láttuk, könnyen felismerhető, furcsa, kirívó dolog; a kőmeteorit viszont belesimul a földi kőzetbe) – azaz többször észleltek meteorit-becsapódást. Ezek az események különösek, váratlanok voltak számukra. Mégis találtak rájuk magyarázatot és beillesztették világképükbe a jelenségeket: az ég vasboltozatából szakadhatnak le, s talán még halált is okoztak. Ám ismét közeledve hozzá, mozaikjaira hullik és eltűnik az ábra. A mozaikok pedig önmagukban csak több-kevesebb és bizonytalan jelentéssel bíró képecskék; csak távolról szemlélve együtt adnak éles rajzolatot.

Csizmadia Ákos

A Meteorészlelők Találkozóján elhangzott előadás szerkesztett változata
Zalaegerszeg, 2004. február 7.

vissza az oldal tetejére

1 Leakey, Richard: Az emberiség eredete (Kulturtrade, Budapest, 1995) 124. p.

2 Laekey, 87. p.

3 Leakey, 86. p. Az időhatárok természetesen korántsem biztosak, pusztán irányadók; a modern ember megjelenése éppenséggel tehető 50 000-40 000 évvel ezelőttre is (antropológiai értelemben), 35 000 évvel ezelőtt viszont már szellemi működésének is biztos nyomait látjuk.

4 Leakey, 127-129. p. A beszéd és a nyelv közötti különbséget kissé felületesen nem érzékeltetem, de témánk szempontjából ennek nincs különösebb jelentősége.

5 Donald, Merlin: Az emberi gondolkodás eredete (Osiris, Budapest, 2001) 229. p.

6 Leakey, 86. p.

7 A távcső világa (Gondolat, Budapest, 1980). Szerk.: Kulin György, Róka Gedeon 259-260. p.

8 Csillagászat. Szerk.: Marik Mikós (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989) 320-322. p.

9 Kákosy László: Legrégibb adatok meteoritbecsapódásokról. In: Az alexandriai időisten. Válogatott tanulmányok (1957-1998) (Osiris, Budapest, 2001) 364. p. Megjelent korábban: In: Természettudományi Közlöny, VIII/8, 1964, 374-375. p. Az előadás főként e cikken illetve Kákosy más munkáin alapszik. Kákosy professzor szívesen és magas színvonalon foglalkozott csillagászati, vagy az avval rokon asztrológiai témákkal, mint azt az idézett kötet más tanulmányai vagy Kákosy László egyéb könyvei is mutatják (pl. az Egyiptomi és antik csillaghit).

10 Kákosy, 363. p.

11 Kákosy, 363-364. p.

12 Kákosy, 366. p.

13 Kákosy, 366. p.

14 Maga Kákosy László is erre gondolt (Kákosy, 366. p.).

15 Kákosy, 364-365. p.

16 Kákosy, 364-365. p.

17 Kákosy, 365. p.

18 Kákosy, 365. p.
19 Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (Osiris, Budapest, 1998) 377-381. p.

vissza az oldal tetejére