Ahogy a fuszer illata elárasztotta, és befelé figyelt
a csalhatatlan transzban, Paul nyújtott ellipszisnek látta a holdat.
A hold görbült és kicsavarodott, sziszegett, a tengerbe hulló csillag
szörnyu sziszegésével, hullik, hullik, mint a gyerek dobta labda…
Eltunt.
A hold nem jött fel. Paulban tudatosult, hogy nincs többé hold. Eltunt. A föld reszketett, mint a bundáját rázó vad. Pault elárasztotta a félelem.
Felült az ágyban, szeme tágra nyílt, kimeredt. Egy része felfelé figyelt,
egy része befelé.
Látta a rostélyt, ami körbevette a szobáját, és tudta,
hogy az erod kövezett mélysége mellett fekszik. Belül tovább zuhant a hold.
Kifelé! Kifelé!
A rostélyon keresztül az Arrakeen felett tündöklo holdra látott. Belül a fekete éjszaka. A tetokertrol áramló édes illatok csiklandozták az orrát, de semmilyen virágillat nem hozhatta vissza a holdat.
Paul fellépett a hideg kopadlóra, átnézett a rostélyon.
Egy kristállyal megerosített arany és platina híd lágy ívére látott.
A hidat cedoni tuzopálok díszítették.
A híd a belváros erkélyeihez vezetett,
vízililiomokkal teli tó felett. Paul tudta, hogy ha felállna,
látná a friss vér színét viselo szirmokat.