Nyugati országok tekintélyes sajtóorgánumai álltak ki a WikiLeaks mellett (pl. az Economist, a New York Times, a Spiegel). Olyan újságok, akik tudnak egyet s mást a tényfeltáró újságírásról, a sajtószabadságról és a demokráciáról. Ugyan Magyarországon még hosszú utat kell megtennünk, hogy a demokráciának és a sajtószabadságnak ilyen hagyománya alakuljon ki (ráadásul úgy tűnik, mintha a hosszú úton visszafelé haladánk), de még így is meglepett, hogy a Magyar Narancsban a WikiLeakset határozottan kritizáló publicisztikát olvashatok.
Az, hogy a szerző a WikiLeakset a 60-as évek ellenkultúrájával összehasonlítva Assange törekvéseiből az ideológiai mélységet hiányolja, az ügy támogatóiról kijelentve, hogy sose lesznek „nagy” generációnak nevezve, sajnos csak egy „o tempora, o mores!” („bezzeg amikor mi harcoltunk a szabadságért”) jellegű megjegyzésként értékelhető. Hogy a WikiLeaksszel szimpatizálókat a demokráciák sikereinek sírásóiként állítja be, és baloldali terroristákhoz hasonlítja, számomra azt igazolja, hogy a szerző nem érti, miről van szó. (Terroristázni azért is felesleges, mert terroristáznak eleget az amerikai és más kormányok, akik úgy érzik, hogy Assange a levesükbe köpött – egy liberális újságtól nem azt várná az ember, hogy a kormányzati propaganda visszhangja legyen.)
Ha már a régiekkel hasonlítjuk össze ezt a mostani botrányt, álljon itt egy más jellegű analógia is. 1971-et írunk, a New York Times nyilvánosságra hozza a „Pentagon Papers” néven ismert szigorúan titkos iratokat, melyekből kiderül, hogy a Johnson-kormány sorozatosan hazudott a vietnámi háborúról a nyilvánosságnak és a Kongresszusnak egyaránt. A kormányzati reakció mondhatni természetes: a kiszivárogtatók bűncselekményt követtek el, a New York Times-nak azonnal abba kell hagynia az iratok publikálását. Az ügy hamar a Legfelsőbb Bíróságig jutott, ami úgy döntött: a sajtószabadság előrébb való a mindenkori kormányzat érdekeinél, a kormányzati visszaélésekről csak egy szabad, az állam által nem korlátozott sajtó tud beszámolni.
39 évvel később, 2010-ben a következő visszaélésekre derült fény többek között:
Ez persze csak négy példa arra, hogy mi derült ki eddig, és még csak az iratok egy része került a nyilvánosság elé. Julian Assange, a WikiLeaks „arca” ezzel jó pár halálos ellenséget szerzett. Amellett, hogy sokan kifejtették, hogy a halálát kívánják (ún. demokratikus, civilizált országokban), két nappal azután, hogy a WikiLeaks kirobbantotta az elmúlt évek legnagyobb diplomáciai botrányát, az Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki Assange ellen. Két nő azt állítja ugyanis, hogy Assange szexuális bűntényt követett el ellenük: a nők ugyan beleegyeztek az aktusba, azonban Assange azután se hagyta abba az aktust, hogy az általa használt óvszer elszakadt, így a nők a szeretkezés megszakítását kérték. Assange ezt tagadja, az igazság várhatólag nem fog kiderülni, de a szexuális bűntény gyanúja kiváló ürügy arra, hogy ezt a veszélyes figura, aki keresztbe mer tenni a hatalmasoknak, rács mögé kerülhessen.
Több cég „kirúgta” a WikiLeakset, pl. az Amazon, a PayPal, a Visa és a MasterCard, néhányan bevallották, hogy ezt kormányzati nyomásra tették. Több újság is megjegyezte, hogy ugyan a MasterCard szerint a WikiLeaks olyan veszélyes szervezet, amely számára lehetetlenné kell tenni a pénzküldést, a Ku Klux Klannak küldött adományokkal nincs problémájuk.
A fejleményeket figyelve s ajnos úgy tűnik, a sajtószabadság ügye rosszabbul áll, mint 1971-ben. Külön szomorúsággal tölt el, amikor egy liberális hetilap publicistája szerint nem az ártatlan embereket elrabló és megkínzó titkosszolgálatok, hanem az ezekről a mocskos akciókról a leplet lerántó – az információ- és sajtószabadságért akár az életüket kockáztató – bátor magánszemélyek a veszélyesek; nem a sajtót elhallgattatni, az igazságot a választók elől eltitkolni akaró kormányok, hanem az igazságra kíváncsi emberek a demokráciák sikereinek sírásói.
Az Internet megjelenését és elterjedését sokan azért ünnepelték, mert az információ szabad, nehezen korlátozható áramlása egyrészt az emberek nagy tömegéhez juttathat el korábban sokkal nehezebben megszerezhető tudást, illetve a sajtószabadság, a demokrácia új korszaka kezdődik általa: egy korszak, amikor a hatalom nem tudja olyan könnyen átverni a választókat, elhallgattatni a kritikusokat, mint azelőtt. Mostanában fog kiderülni, hogy a 21. századi technológia valóban a szabadság, vagy netán az elnyomás eszköze lesz-e.
Mindenképp érdekes küzdelemnek leszünk szemtanúi, és lehet, hogy Julian Assange generációja, vagy a mi ebben az új korszakban felnőtt generációnk sose lesz „nagy” generáció, de mi legalább talán értjük, mi a tétje ennek a küzdelemnek. Sajnos sokan nem értik.
*A lopott tükör (Magyar Narancs, 2010. december 9.) c. cikkre válaszul (némileg rövidített formában) megjelent a Magyar Narancs XXIII. évf. 1. számában