És Búza Boldizsár mesélni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt... Hmmm... Hol is kezdjem?
Szóval Kisfölded faluban születtem. Kisfölded a Nagyfölded uradalomhoz tartozott, az ország szívétol és határától egyaránt távol. Így nálunk sose történt semmi érdekes. Gyerekként mindig szívesen hallgattam szegény öreg nagybátyám meséit. A jó öreg mindig távoli veszélyes földekrõl, nagy varázslókról, sárkányokról és hõs lovagokról mesélt, és bár sose járt a falu határán túl, mégis szinte megjelent minden a szemem elõtt, miközben hallgattam. El is vágytam azokra a távoli vidékekre. De hát ugye dolgozni kellett, hogy legyen mit ennünk. Felnõttem hát, szépen ahogy kell, majd elvettem feleségül egy gyönyörû lányt a szomszéd faluból. Rózsának hívták, és szép, illatos és üde volt, mint egy friss rózsavirág. Békésen éldegéltünk kedves kis házunkban.
Született pár gyerekünk is, végül két fiunk cseperedett szépen fel. Egyiküket, az idõsebbet szintén Boldizsárnak, a fiatalabbat pedig Ábrahámnak neveztük el. A gyerekeknek kezdtem el aztán mesélni. Elõször csak szegény nagybátyám kedvenc meséit meséltem nekik, majd késõbb már saját meséimet is meséltem, de már az egész falunak. A gyerekek aztán szintén a szomszéd falvakból házasodtak, csak éppen õk oda is költöztek. Mi öregek pedig egyedül maradtunk. Aztán szegény Rózsám is elment, nyugodjék békében.
Nagyon megrázott szegénykém halála. Sokáig semmivel sem törõdtem, elittam mind a kis összespórolt pénzünket is. Ekkor járt véletlenül a falunkban Béketûrõ Jácint varázslómester, aki eszembejuttatta a rég elfeledett meséket. Kértem, hogy hagy kísérjem el az útján, hiszen nekem itt már úgysincs semmi dolgom, és nagy szerencsémre beleegyezett. Így lettem ötven éves koromra varázslóinas.
A tanulás nehéz volt, és sokáig tartott. De végül sikerült megtanulnom elég sokmindent. El se tudtam volna addig képzelni, micsoda rafinált dolog ez a varázslómesterség. Semmi se úgy megy, ahogy az ember elvárná. Ha valamit el szeretnél érni, akkor ugye vagy egyszerûen megcsinálod, vagy nekiállsz, és mindenféle különös módokon létrehozol egy varázslatot, amely aztán jól kifacsartan megoldja a problémát. Próbáltam én olyan lenni, mint a többi varázsló, de valahogy ez a hagyományos botos- köpenyes stílus nem állt jól nekem.
Maradtam tehát ami voltam, egyszerû szívós parasztember, aki mellesleg ért egy kicsit a varázsláshoz is. Azért faragtam magamnak egy rendes varázslóbotot, jó erõs tiszafából, fogtam a tarisznyámat tele hamubansült pogácsával, Jácint mestertõl pedig kaptam egy szép varázskönyvet, tele jobbnál jobb varázslatokkal. Így felszerelkezve indultam el aztán világot látni. Nagy reményekkel indultam útnak, gondoltam, megnézem végre mi is igaz azokból a mesékbõl, amelyeket hallottam és meséltem annyiszor.
Utam során sokáig nem történt semmi figyelemreméltó. Bár találkoztam különös emberekkel, sõt törpékkel és még tündérekkel is, de valahogy semmi meseszerû nem történt. Összebarátkoztam egy lovaggal és egy törpével. Furcsa egy hármast alkothattunk, de ez még mind semmi nem volt a késõbbi kalandjaink furcsaságához képest. Az igazi kaland ugyanis akkor kezdõdött, amikor egy kis városkában a segítségünket kérték. Ugyanis Tirie Mer városka polgármesterének felesége súlyos beteg lett, és embereket kerestek, akik elmennek a messzi délre egy híres gyógyítóhoz orvosságért. Gondoltuk, miért is ne mennénk, ha úgyis vándorlunk, világot látunk. Még három tündér is csatlakozott hozzánk, bár õk elég maguknakvaló lények voltak.
Boldi bácsi itt egy picit megáll a történetben, szemlátomást elgondolkozik.
Az igazság az, hogy nem tudom el szabad-e mesélnem neked az igazi kalandjaimat. Ezért inkább csak annyit mondok, hogy végül nagy küszködések és a sivatag bejárása árán megmentettük a polgármester feleségét. A többit, mert hát persze nem csak ennyi történt talán majd késõbb mondom el. Ezért kérlek, hogy ezt a könyvet ne is olvasd el.
Azzal feláll, és levesz egy könyvet a Mesék a múltból feliratú polcról, és félreteszi. A könyv hátulján szépen formált betûkkel egy verset látsz még éppen: