Igazán gonosz karakterrel egyszer játszottam. Egy zsoldos volt az illetõ, túl sokáig volt katona. Megszokta, hogy parancsra öl, és meg is szerette. Gyûlöl mindenfajta változást, gyûlöli a másságot. Megpróbáltam eljátszani. Egy erõmûbe kellett valamit bevinni. Tudtuk, hogy igazából bomba. Én elképzeltem, hogy a karakterem titokban örül a feladatnak, és bízik benne, hogy még leléphet a robbanás elõtt. Az õröket annak rendje és módja szerint le is lõdözte egytõl egyig, ahogy kell, a dolgozókat pedig szépen felsorakoztatta a fal mellé. Ekkor jött a parancs, hogy nem maradhat túlélõ. A karakterem pedig sorozatlövésre állította a géppuskáját és meghúzta a ravaszt.
Nos én ekkor kezdtem keményen gondolkozni, mit is játszom éppen el. Lehet, hogy ilyen lesz az én halálom is? Nem szeretném. Addig rendben van, hogy az õröket lelövi az ember, mert különben azok lövik le. (Bár már ez se igaz) Na de békés dolgozókat? Akiknek nyilván családjuk van, élik az életüket. Akkor hirtelen nagyon elegem lett abból a játékból. Igazság az, hogy szerintem a mesélõ és a többiek is megdöbbentek a játékomon. Így végül abba is maradt, nem fejeztük be.
Én pedig a karakterem sürgõsen átdolgoztam nemjátékos karakterré, és legközelebb, mint fõellenséget meséltem el. Szóval ezt a játéktípust nem nekem találták ki. Inkább megmaradok a félig õrült, naiv, idealista karaktereknél.
Az ölésrõl pedig annyit, hogy ha a játékban ölni kell, akkor már valami gonosz dolgokat öljön az ember. Akkor meg viszont már inkább a jó oldalon áll. Persze tudom, hogy ez a felfogás túl fekete-fehér, túl primitív. Én is sokat küzdöttem az amerikai szerepjátékok túlzottan egyszerû világképe ellen. Ezzel most csak azt akartam mondani, hogy nem szeretem a gyilkolászós játékokat.