Az, hogy mennyire írom le a meséimet a hangulatomtól függ. Bár utólag általában megbánom, ha valamit nem írtam le. A leírásnál inkább a hangulatot, a problémákat, a lehetséges megoldási utakat, és az NPC-k viselkedését próbálom leírni, hogy a mesélés közben legyen valami támaszom, ha nem várt helyzet alakul is ki. Aztán ha a mese végülis másfelé megy, mint ahogy azt terveztem, akkor átírom az egészet az új fejleményeknek megfelelõen. Ez, igaz, elég sok idõ, de a legérdekesebb pont az, ha utólag átnézem, hogy mit terveztem, és mi lett belõle. Aztán meg, ha kedvem van, elõszedem a régi meséimet, és felhasználom egyes darabjaikat az új történet színesítésére, vagy pedig, ha ott nem meséltem végülis el valamit, akkor itt a nagy alkalom.
Sok mesém épült nagyon keményen az elõzõkre, vagy szereplõkben, vagy az elõzõ játékok következményében. Jó dolog látni a játékosokat, hogy felismernek ismerõs dolgokat. Az egyik legjobb ilyen eset az volt, amikor egy Fáraó nevû ellenséggel küzdöttek. Segítséget is kértek ellene, és hirtelen egy nagyon régi NPC jutott eszembe. Én már el is felejtettem, hol is lakott az illetõ, csak a játékosok kérdezték ijedten, hogy az, aki a piramisban lakik? Na nesztek játékosok egy kis fejtörés, pedig Fáraónak semmi köze nem volt az NPC piramis alakú lakásához...
Máskor a helyszíneket használom fel, vagy az elõzõ történetek egy-egy mellékesen szereplõ szálát folytatom. Persze ez akkor mûködött jól, amikor hosszú ideig játszottam és meséltem ugyanabban a csapatban. De akkor nagyon jó volt.
Ismeretlen embereknek mesélni jóval nehezebb. Ebbõl már volt egy nagy leégésem, de párszor meg egész jól sikerült. Ekkor az a baj, hogy nem tudni, mit várnak a játékosok, és ha nem találkozik a játékosok és a mesélõ stílusa, akkor rossz lesz a mese.