A Kaer lakói kényelmesen elhelyezkedtek a nagyteremben, hogy meghallgassák a mesét a múltról, amely olyan volt, mint egy álom. Az ünnep utolsó napja volt, négy nap táncolás és mulatozás után, most már egy kis pihenésre vágytak. Leültek hát a szárított gombával tömött zsákjaikra, a mágikus lámpák örök félhomályában, és lassan elcsöndesedtek, hogy meghallgassák a mesét, amelyet lassan 350 éve meséltek. A mesét, most is, mint mindig a legöregebb elf varázsló, Nagyapó kezdte:
"Mint azt jól tudjátok, a Dúlás elõtt Fortin Vára egy therai helyõrség volt. Amolyan katona és rabszolgatelep. Miután az Orichalculum háborúk után Thera meghódította ezt a területet is, szükségét érezték állandó helyõrség létrehozására a légihajósok ellen. Ezért hozták létre a gyengébb légihajók számára megközelíthetetlen magasságokban levõ, veszélyes hegycsúcson a várat. Késõbb egyre inkább rabszolgatelepként kezdett mûködni. Szerencsénkre jól védhetõsége miatt egész erõs adeptusokat és egyéb befolyásos lényeket is lehetett itt fogságban tartani. Persze ez az illetõk számára korántse volt olyan szerencse."
Ezt a viccet mindig elsütötte, de legfeljebb csak a gyerekek nevettek rajta. Most sem volt másképp.
"A vár tökéletesen mûködött, mindenfelõl hoztak ide foglyul ejtett rabszolgákat, majd vitték tovább õket Thera városába. Ez így szépen is mûködött, egészen Thera lezárásáig. Ekkor még továbbra is érkeztek a rabszolgák, de nem volt hova továbbvinni õket. A börtönök megteltek mindenféle lényekkel. De mind egyenlõk voltak, mind rabszolgák voltak, akiket a theraiak elnyomtak. Végül úgy döntöttek, a therai urak, hogy a rabszolgákat is leköltöztetik a Kaerba, úgyis még rengeteg belsõ munkára volt szükség. Az ajtóhoz közelebbi termek lettek a rabszolgáké, ha betörnek a Rémek õk legyenek inkább az áldozatok. Az utolsó behozott rabszolgák valami különös törpék voltak, valamiféle szerzetesek. A therai rabszolgatartók ügyet se vetettek rájuk, de ti mind jól tudjátok, hogy amit ma tudunk, azt csak nekik köszönhetjük."
Egy rövid szünetet tartott, hogy megemlékezzenek a throali törpékre, akik életük kockáztatásával hozták el a könyveket, mágikus és végtelen emlékezetükben.
"A Kaerban szépen kialakult az élet, a rabszolgák szenvedtek, a theraiak jól éltek, és ez így ment 50 hosszú éven át."
Ekkor Nagyapó, aki a sok beszédtõl már elfáradt, leült, és átadta a szót Timotinak, Gorró vezér fiának. Az illem szerint õ következett a mesemondásban. A fiatal troll hatalmas lendülettel kezdett mondandójába.
"Az ostoba theraiak tervébe azonban hiba csúszott. A rémek nem a Kaer kapuján át törtek be, mint azt olyan nagyképûen megjósolták, hanem valahonnan a mélységekbõl jöttek elõ. Mint azt jól tudja minden gyerek is, a lusta disznók, hogy ne kelljen annyit ásniuk egy barlangot építettek át kaernek. Hát nem csoda, hogy a feneketlen mélyeibõl mindenféle szörnyûségek törtek elõ. Meg is szállták egybõl azt a kegyetlen therai parancsnokot. Borzalmas kavarodás lett, mindenfelõl sötét és gonosz szörnyetegek másztak elõ, élve falták fel az embereket, és minden hasznosat pusztítani kezdtek. A legszörnyûbb az volt,hogy az egész therai vezérkar is habzó szájjal pusztított, véres nyáluk még ma is látszódhat a lezárt részek padlóján."
Természetesen Timoti a maga húsz évével nem élte ezt át, de iszonyatos erõvel tudta elõadni a történetet. Igazság az, hogy ez a rész volt a kedvence, és a többit nem is igazán tudta. De mivel egy nap õ lesz majd a vezér, ezt senki nem mondta neki. Hosszas, rendkívül heves elõadást tartott arról, milyen nehezen gyõzték le a hõs rabszolgák a theraiak és a rémek egyesült seregét. Külön kihangsúlyozta nemes troll családjának nagyszerû hadmûveleteit, amelyek lehetõvé tették Liliandril varázslónak, hogy végül is híres varázslatával elzárja az alsóbb részeket. Végül kifulladva lehuppant a földre, átadva a szót Levélkének a kis windling énekmondónak. Levélke felröppent hát a levegõbe, kis lantján békésebb dallamokat játszva folytatni kezdte a mesét.
"Mint az Timoti barátom már említette, volt egy varázsló is a Kaerben, valami Liliandrilnak hívták."
Enyhe kuncogás kísérte a megjegyzést, egy windlingnek elvégre is mindent szabad...
"Szóval ez a varázsló végül is megmentette a Kaert, de sajnos semmink nem maradt. A szerszámok nagyja lent maradt, ami kevés könyvünk volt, az is elpusztult, és minden túlélõ egyfolytában rettegett. Iszonyatos rettegés újabb gyilkolási hullámba ment volna át, beteljesítve a Rémek mûvét, ha Liliandril nem hívja segítségül azt a lényt, akire mindenki hallgat, Astendart, a mûvészetek, zene és szeretet Passióját."
Ezt a részt varázslatos kis lantjátékkal színezte ki, a lámpák csekély fényét káprázatos nõi alak illúziójává változtatva.
"És Astendar megjelent, mert tudta, hogy szükségünk van rá, és visszaadta a hitünket az életben. Mert bizony mondom nektek, az élet gyönyörû, és fiaink biztos megérik majd azt a kort, amikor újra napfény süt majd le ránk."
Énekét egy újabb gyönyörû, sziporkázó illúzió megidézésével zárta, azzal a képpel amelyet mindenki jól ismert, de senki sem látott eredetiben, egy virággal. A mesét a múltról, amely olyan volt, mint egy álom, a tehenészek legöregebbje, a humán Ülõ Bika folytatta. A maga nyugodt, békés stílusában elmesélte, hogyan választották meg Liliandrilt vezérnek, hogyan teremtettek a semmibõl szerszámokat, a föld tiszta õserejét felhasználva, hogyan szaporították el a megmaradt két tehenet és bikát, mi mindent kellett a gombatermesztéshez megoldani, és végül is elmesélte a legérdekesebb részt is, hogyan osztotta be a tudás megõrzését az egyes családoknak Liliandril.
"Tehát mint mondtam, nem volt elég, hogy volt tehenünk, gombánk, szükség volt a tudás megõrzésére, mert mint tudjátok, lehet hogy most nem tudjuk hasznát venni az ácsmesterségnek, de ha egyszer tényleg kiléphetünk oda, ahol a nap süt fényesen, akkor nagyon fontos lesz majd, hogy legyenek ácsmestereink, akiknek varázsos dalára a fákból ház lesz, asztalok és székek, és nem kell majd mindig hideg kövön ülnünk. Tehát Liliandril megkért minden adeptust, álljanak egy-egy család élére, és tanítsák nekik csodálatos mesterségüket, hogy ne veszítsünk el több tudást. Ez azért is nagyszerû cselekedet volt, mert így nemcsak a tudás maradt meg, hanem mindenki beavatottá vált, és így megmaradt az, ami a rabszolgaság alatt egyértelmû volt, hogy mindenki egyenlõ, és szeretetben él, amely Kaerünk összetartó ereje, és biztosítéka, hogy többet nem gyõzhetnek le minket a rémek."
Ezt kisebb taps kísérte, jelezve azt is, hogy most már ideje lenne átadnia a szót valaki másnak. De Ülõ Bika még rendíthetetlen nyugalommal elmesélte, hogyan írta fel minden család a tudását a Tudás Folyosóinak falaira, külön figyelmeztetve a gyerekeket, akik egyébként már majdnem mind szunyókáltak, hogy ott nem szabad a falnak dõlni. Aztán még elmesélte az ismert elveszett mesterségeket, külön kiemelve a papírgyártást, amelynek hiányában kénytelenek mindent a Tudás Folyosóinak nevezett barlangrész falaira írni. csak ezután adta át a szót Lilinek, Liliandril egyetlen fiának második leányának, Astendar ideáljának lelkes követõjének, aki sokkal meghatóbb résszel folytatta a mesét.
"A nagyapám nagyszerû hõs volt. Ezt mindannyian hallottátok már rengetegszer, én most inkább arról beszélnék, milyen volt, mint nagyapa, mint ember. Erre még talán az ajtó mellett örök álmukat alvó obszidemberek sem emlékeznének, ha felébrednek valaha is. Szóval nagyon kedves öreg elf volt. Tele volt szeretettel, apám mindig ezt mesélte. Mindenkivel kedvesen el tudott beszélgetni, mindenkivel a saját nyelvén beszélt, és soha nem szólt senkirõl egy rossz szót se. Különös elf lehetett. Volt egy felesége, de mikor fiával fogságba esett nem sokkal a vész elõtt, felesége a Wyrm Erdõkben maradt. Sohase tudtak többé egymásról, a sors elszakította egymástól ezt a két szerelmest. Nem beszélt róla soha senkinek, de mindenki tudta, hogy ezért szomorú állandóan a szíve mélyén. Ebbe az örökös magányba, szenvedésbe halt bele aztán. Mindig elmeséli valaki, szörnyû halálát, a rettenetes tüskéket, amelyek csontjaiból a húsán és bõrén át nõttek ki rettenetes szenvedést okozva neki. Én most inkább arról beszélnék, hogy szerintem a felesége, akinek sajnos még a nevét se tudjuk ugyanígy halt meg a Wyrm erdõkben..."
Mondatát Nagyapó hirtelen felugrása szakította félbe.
"Ezerszer elmondtam már, lányom, hogy ez az ostoba elmélet merõ képtelenség. Wyrm Erdõt az elf varázslók építették, soha nem eshet el! Ezenkívül a ..."
Gorró vezér idejét látta közbelépni, hogy nehogy megint elmérgesedjen ez az õsrégi vita. Inkább felkért másokat, hogy folytassák a mesét a múltról amely olyan volt, mint egy álom. A mese folytatódott hát, hosszú évszázadok eseménytelen idõszakáról, hogyan folyt az élet a Kaerban, hogyan uralkodtak Liliandril halála után a Gorró család tagjai, felsorolva a Kaerban élt legnagyobb embereket, amíg végül eljutottak a mese végére, a jelenbe. Ekkor Gorró állt fel, aki mindeddig visszautasította, hogy részt vegyen a mese elmondásában.
"Mint tudjátok mindannyiunknak az az álmunk, hogy kijussunk a gyönyörû napfényre, és valóságban is láthassuk Levélke által mutatott gyönyörû virágokat."
A teremben néma csend lett, csak Levélke kuncogása hallatszott, aki csak késve fogta fel, hogy most valami rendkívüli fog következni, eddig még sose így fejezõdött be a mese.
"Igen, fontos bejelenteni valóm van. Nagyapó varázslatai szerint vége van a dúlásnak!"
A csönd ijesztõen ülte meg a termet. Astendar megjelenése óta nem volt ilyen csönd ebben a teremben. Az emberek féltek elhinni, hogy ez igaz lehet. Oly régóta vártak, és annyira semmi látható nem történt. Hát miért pont most lenne? És ha mégis... És ha mégse... Nem akartak csalódni. Gorró folytatta végül.
"Igen, megdöbbentõ ez a hír. És csak egy módon lehet megtudni, hogy igaz-e, egy csapat bátor embernek ki kell mennie a napfényre..."
Nem tudta befejezni a gondolatot, akkor hangzavar támadt hirtelen. Az emberek felugráltak, mindenki rohangált, a kis windlingek ijedten ugrottak a levegõbe, nehogy eltapossák õket. Amilyen csönd volt eddig, olyan hangzavar lett most. Végül Gorró csak a hírhedt harci üvöltésével tudta lecsendesíteni a tömeget.
"Igen, ki kell mennie egy pár lelkes fiatalnak, akik még nem birtokolnak annyi tudást, amennyi elvesztése súlyos lenne a Kaernak, de azért ahhoz eleget tudnak, hogy véghezvihessék a küldetést. Elõre figyelmeztetek mindenkit, a küldetés nehéz és veszélyes, az is lehet, hogy halálos. Nem tudhatjuk mi van odakint. Nem tudjuk mit lehet enni, ha nem nõnek gombák. Nem tudhatjuk milyen veszélyes szörnyek élnek odakint. Viszont a vállalkozóknak meglesz az a dicsõségük, hogy õk látták meg elõször a napot, a virágokat."
Ez volt hát az az ünnepi mese a múltról, amely olyan volt akár az álom, amely végül is teljesen megváltoztatta a Fortin Kaer életét. Minden ezzel kezdõdött.