Csinglingmese
Hol bíborszín tenger és hûs habok
Mosnak sziklát és homokpadot,
Hol olajfák állnak a part felett,
És virágoznak a leanderek,
Hát ott esett
Meg egy eset,
Hogy nyolc
Vadóc
Szövetkezett
És csengetyûszó szólt nekik,
Táncolt a nyolc csingiling,
Éltek õk, ahogy lehet,
Az ég alatt, a föld felett.
Hívta õket száz csoda,
Egy szentiváni éjszaka,
Tündértársak
Rájuk vártak
Vélük százegy
Táncot jártak,
S mutattak nékik új utat,
Nekik valót, kalandosat
"Kövesd Esthajnalt, míg lehet,
S ha meghallod az éneket,
A Rózsa villát megleled!"
Hát Szentivánkor ez esett,
Az ég alatt, a tûz felett.
A Rózsa lakban éldegélt,
Öreg szatír, ki csak zenélt,
Értette az életet,
Tudta a szél mit fecseg
Hitt a jóban,
Izzó csókban,
A szerelmes sóhajokban...
Három nimfát szeretett,
A föld felett, az ég felett.
Az elsõ nimfa volt kacér,
Titokzatos, mint az éj,
Tavaszvirág volt neve,
S szólt a nyolcnak, "Hallod-e?
Nevetni jó, amíg lehet,
És sírni kell, ha fáj szived,
Egyszerû,
Mint egyszer egy,
De van kinek még ez se megy!"
S a nyolc
Vadóc
Szólt
"Nem nagy ügy,
Ha azt kéred, hogy megtegyük!"
Útra keltek,
S hova mentek,
Furcsa helyekre tévedtek,
Nem volt fény, sem nem sötét,
Szürke volt a föld s az ég,
De a ködben is nevettek,
Széttörték a szürke csendet,
Lett mulatság,
Nagy vigasság...
És sírtak, mikor vége lett,
Az ég alatt, a föld felett.
A másik nimfa volt szelíd,
Megértõ szívû és szolíd,
Nem tûzzel, de szeretett,
Mint anya a gyermeket,
Nyáréjszaka volt neve,
S a nyolcnak mondta, "Hallod-e?
Az rendben, hogy éled életed,
De emeld fel néha két szemed,
Lásd a másik, hogyha fél,
Segíts meg, ha arra kér!"
S szólt
A nyolc,
"Ez semmiség!
Kisujjunkban van már rég!"
S útra keltek,
Újra mentek,
Egy eltévedt kislányt leltek,
Mutattak néki száz csodát,
Áttáncolták az éjszakát,
S elûzték, ki bajt kiált,
A fekete tollú, rút madárt...
Azt hitték mindent lehet,
A föld alatt, az ég felett.
A harmadik nimfa volt öreg,
Õszi Alkonynak neveztetett,
Tudta, mi az hogy halál,
Hogy kezdet és vég együtt jár,
És halk hangon szólt nekik,
Így intve a nyolc kicsit,
"Hogy ne legyen sivár a végzeted,
Õrizd a tavaszi kincseket,
S vigyázz nagyon, mert van aki
Kedvét csak a rosszban leli!"
S szólt
A nyolc,
"Akkor legyen,
A végzet hív, s a tündér megyen!"
S utószor is útra keltek,
Egyre lentebb ereszkedtek,
S mint fáklyafény a föld alatt,
Egy dalnok mutatott utat,
Végül minden elveszett,
Minden mosoly, dal és kedv...
És megjárták halálukat,
Az ég alatt, a föld alatt.
Mert õsz után eljõ a tél,
Bolond aki mást remél,
Hóborít virágokat,
Összetör mindent a fagy...
S nyolc kis tündér reszketett,
Az ég alatt, a föld felett.
De nyár és a tél körbe jár,
Apály után jön dagály,
Minden éjjel véget ér,
Minden bút elfú a szél,
S így szólt az öreg szatír,
"Sírni csak a bolond sír!
Sosem ér véget semmi sem,
Mindig van, ki tovább megyen,
Csillám hajóm most útra kész,
Elvihetlek, hogyha kérsz!"
S a tündérek útra keltek,
Végül nevetni is mertek,
Könnyû szél játszott velük,
Szerte szórta énekük
"Napkeletnek száll a gálya,
Vár a világ száz csodája,
A tenger kék, az ég ragyog,
Ha itt vagyok is, ott vagyok!"
Mögöttük nyom nem maradt,
A víz felett, az ég alatt...
Hát én mondom, hogy így esett,
Az ég alatt, az ég felett!
(jegyezte Parázs, a tündér mesemondó)
Totó, az álmodó korcs