Hááát. Kékszárnyú Pitypangnak hívták. Faery volt a lelkem, húsz centi magas, kedveslelkû leányzó, mint neve is mutatja, kék szitakötõszárnyakkal. Bár már kinõtt a gyermekkorból (elmúlt hét éves is), de maradt játékos, hóbortos, csodabogár. Elköltözött a falujából, egy öreg tölgy odújában rendezte be kicsiny otthonát.
Nagy varázslónak tartotta magát, mindenféle növényekbõl fõzött gyanús, csodatévõ löttyöket. Ezek tényleg hatásosak voltak. Ha valaki megkérdezte, miért, Pitypang mindig érdekes és részletes magyarázatot adott, de igazából fogalma sem volt róla, hogy hogyan csinálta. Egyszerûen érzésbõl ment neki.
Ezentúl természetesen rettenthetetlen harcos is volt, sikerrel verte vissza a vad darazsak támadásait, és saját állítása szerint egyszer majdnem megölt egy patkányt is.
Volt egy jó barátja is, Álomszusz. Fajra faery sárkány, aki ugyan beszélni nem tudott, de rajongott Pitypang iránt. Úgy nyolcvan centi hosszúra nõtt csillogó pikkelyekkel díszített teste, és ha felidegesítették, akkor álomport lehelt. Iszonyú kíváncsi teremtés volt, mindig mindennek utána akart járni, aminek persze az lett a vége, hogy rendre bajba is került, és Pitypang rohanhatott megmenteni.
És hogy ez a karakter miért érdekes? Hát, mert amikor a parti találkozott vele, akkor (egy csúf átok miatt) éppen tizedére voltak kicsinyítve. Ezt én úgy oldottam meg, hogy majd minden értéküket tizedére vettem, felkerekítéssel. Szóval az ork harcosnak volt két ÉPje, a többieknek egy, a varázsló 7 manából gazdálkodott, a lovag VÉje 17 volt...
Ragozzam még? A több, mint egy éve játszó, táphoz szokott parti megdöbbenve vette tudomásul, hogy alig tudnak legyakni egy patkányt, hogy életveszélyes küldetés Álomszusz kiszabadítása egy nagyobbacska (arasznyi) pók hálójából, és hogy a vad darazsak egy-két FPs mérge majdnem halálosnak számít.
Amúgy azért keresték fel Pitypangot, mert azt hallották, hogy valami fõzetével fel tudja oldani az átkot. Pitypang persze bólogatott, hogy naná (sosem hazudik, de szereti kiszínezni a valóságot), aztán elküldte õket mindenféle nehéz feladatok teljesítésére, és végül, mellesleg tiszta véletlenül, de tényleg visszanagyította õket. Ennyi.
> Hogyan tud elkapni egy arasznyi pók egy nyolcvan centis sárkányt?
Úgy, hogy a pók valami kisebb állat elhagyott,
(kicsit labirintusszerû) földalatti üregében
lakik, ahova a hülye faery sárkány persze
bemászik, aztán beszorul, és
ráadásul a számára szokatlanul
tömény por miatt még a csuklásroham is
rájön, és teleprüszköli
álomporral a járat egyik felét. És na ja,
hogy azon az oldalon, ahol a felmentõ sereg közeledik. A
másik oldalon a frászt kapott pók elsõ
reflexbõl szõ és fon, aztán
rájön, hogy habár évekre elegendõ
húskészletre tett szert, de ettõl még
kimenni nem tud, hát próbálkozik egy
másik, kicsit beomlott járatrészen, és
belefut az ott kószáló (szintén nem
normális) elf íjászba, aztán a
kölcsönös ijedtség legyûrése
után egymásnak esnek. Közben a csapat
erõssége, a hõs ork harcos, mélyen alszik
a sárkány nyakába borulva, a
varázsló meg azon filózik, hogy hova rakja azt
az egyetlen tûzkitörést, amire elég
manája van, hogy
a, a partiból senkit se érjen
b, lehetõleg a sárkányt se érje
c, leégesse a pókhálót
d, leégesse a pókot.
Szóval, mit ragozzam, az én partim, az én mesém, az én keresztem!
Totó, a korcs