Ének a semmirõl

Amit ma tartok, azt elejtem,

amit ma tudok, elfelejtem,

az arcomat kezembe rejtem

s elnyúlok az üres sötétben,

a mélyen-áramló delejben.

Annál, mi van, a semmi õsebb,

még énnekem is ismerõsebb,

rossz nem lehet, mivel erõsebb

és tartósabb is, mint az élet,

mely vérrel ázott és merõ seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,

pár évre szóló, szûk, de göncös,

rossz gúnya, melyet könny öntöz,

beh otthonos lesz majd a régi,

a végtelen, a bõ, közömbös.

Én is öröktõl ebbe voltam,

a semmiségre ráomoltan,

mig nem javultam és romoltam,

tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:

eltünni és feküdni holtan.

Ha félsz, a másvilágba irj át,

verd a halottak néma sirját,

tudd meg konok nyugalmuk irját,

de nem felelnek, úgy felelnek,

birjuk mi is, ha õk kibirják.

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:

Mi volt a mi bajunk korábban,

hogy nem jártunk a föld porában?

Mi fájt szivednek és szivemnek

Caesar, Napoleon korában?