Majd elnézem, ahogy a viz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betüvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élõ arcokon -
elnézem õket, mielõtt
a feledést kiérdemelném.
A tapasztalat, mint Kronosz
fölfalja fiait.
tapasztalatlan, mit se tud,
nem ismer, nem ismerhet semmit.
Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betü a betü.
Nem mondat a mondat.
Megtesszük, amit nem teszünk meg,
és nem tesszük meg, amit megteszünk.
Valahol rettenetes csönd van.
Effelé gravitálunk.
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fû. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerûen az, hogy létezel
mozditja meg itt és most a világot.
Két fehér súly figyeli egymást,
két hófehér és vaksötét súly.
Vagyok, mert nem vagyok.
Pilinszky János