Lassan hét éve annak, hogy írni kezdtem. Eleinte csak magamnak, aztán mikor elég bátorságot gyűjtöttem, másnak is megmutattam. Azóta mindenkinek írok, akit érdekel, aki érdemesnek tartja elolvasni.
Érzések, reakciók helyzetekre, álmok és vágyak. A verseim tükrök, s hogy az én tükröm a világra, vagy a világé rám? Számomra is kérdés. Sok minden változik körülöttünk, néhány versemet ma biztosan nem így írnám, néhol talán egyet sem értek már vele. De ezen az úton jöttem idáig...
Kellemes olvasást kívánok hozzájuk és köszönöm mindenkinek, aki megtisztel figyelmével!
sze
A cím megtévesztő lehet - nekem egy-kettő kivételével nem újak, csak itt azok. Persze néhány (meglepő módon?) megőrizte aktualitását.
magányba mártózó éjjelek
sötét alagsorban ébredek
más fent földiekkel kéjeleg
a halállal cserélnék életet
hányszor tépett húsomba szavad
mert igaz volt földön s mennyben
világot váltanak egyszer
a szavak
s ha ezerszer még nem értelek
s ha úton vesztem mindenem
elmondom mert másképpen nem
élhetek
meghalni kicsit mindig muszáj
de élni élni hogy lehet
nem dobhatom el lelkemet
mikor fáj
ki álmodjon újat helyettem
ha kell hát legyek vak hagyom
pedig alkonyt látni nagyon
szerettem…
hívtál míg kellettem
s régen nem keresel
mert már régen nem kellek
széthasadt az ég
ledőltek a mennynek szobrai
s átkozott lett kire hulltak darabjai
mit látsz mikor üvöltesz a rengetegben
és a szárnyas angyaloknak
égi ruhája szakad szét a mennyben
s lehullik lassan a porba…
látod most hogy az első ránc már arcodon mélyed
s őszes szálak sorra vegyülnek barna hajadba
már a szemednek kékjében is látszik – öregszel
válladon az évek nehezednek mint fénylő arany ékszer
már csak az isten végső hangját várja a lelked
futna hozzá azon nyomban mint anyjához a gyermek
szívedben már régen kihunyt lágy fénye a múltnak
s lám a szemedben őrláng ég csak tétova búval
és apad vágyaid tengere csöndesül habja az árnak
s gyűrött képét téped szét egy régi barátnak
fáradt arccal minden este sietsz a misére
szíved tiszta legyen ha belépsz majd a holdbeli fénybe
tárcádból egy régi fotó hull majd a kezedbe
s ifjúságod képei kúsznak emlékezetedbe
múltak szótlanul éveid és most – vége van? – kérded
egy fagyos és berekedt hang szól: igen itt van a vége
nem szeret engem az idő a tér
és ó jaj egy fék mindig visszafog…
elfelejtem a csókot a könnyet
csókos borút mi szívemen dönget
s én már csak arra emlékszem ahogy
szelíd fejed ölembe lehajtod
csend van
rend van
csak harang kong
monoton
álmot
látok
kint szél zokog
távol ló dobog
tetőn macska nyávog
messze szakadék tátong
itt bent
bennem
csend van
rend van
csak állok
rád várok
nyitott szemmel
félelemmel
istennel
vagy nélküle
álmodok
egy más világot
jobban szerettelek mint bárki más
szemedben fénylő ragyogás
egyedül vagyok ebben a világban
te is másé vagy már…
jéghideg volt a szoba
s fehérre meszelt falai
az égbe magasodtak
elnyomva a föld hangjait
nyomasztó magányában
régi s kopott ágyon fekszem
égő cigarettával
sűrű füstbe temetkezve
s minden kérdés fájdalom
fáj a szemem és hunyorgok
neonlámpák fényénél
rendületlen tovább írok
minden hang elakadt
minden húr elszakadt
eltörött minden hangszer
amin játszottunk egyszer
szívünk is eltörött…
Én teremtettelek a Semmiből.
Magamból. Egészen.
Zúzott lelkem porából.
Kinek kellenél, te naptalan Nappalok fénye,
Kinek keserű csókja elátkozott föld vére,
Ha a gazos ösvények szelíd kóborlója
Lámpását az úton el nem hagyta volna,
S nem egyedül bolyongna évezredek óta?
Most szakadt kabátban, rongyokban állsz,
Messze száműzött magából ez a felnőtt világ,
Mert már félve sem kérdik meg soha,
Az élet szebb s igazabb is lehetett volna?
Nincsen Isten, se Szép, se Jó,
Csak a Rossz, csak a Beteg a való.
Megteremtettelek, mert hinni akarok.
Csak még egyszer, újra gyermekként.
Tisztán és fénylőn. Ahogy már soha.
Ne szeress engem, és ne ölelj meg,
Mert ha feltámadok a századik napon,
Tovább már nélküled megyek.
S távol egy fekete koporsó zötyög
Süket erdő eltévedt, rossz útjain.
De néha, tornyosuló, fülledt éjszakák után
Fáradt, könnyekben ázó magányban
Kezem újra imára kulcsolom.
Én teremtettelek a Semmiből.
Magamból. Egészen.
Zúzott lelkem porából.
elcsendesül az ég
gomolygó köd szitál
hová tűnt a szivárvány
és volt-e egyáltalán
madárraj hasítja a friss levegőt
eső után így nyer minden új erőt…
esőt nekem is, esőt!
a fájdalom most elkerget
kikerget az éjszakába
elűz innen
egyedül hagy magányában
nem hittem el de igaz volt
sarlós éj rám ereszkedett
most csak futok
te voltál ki elkergetett
elsüllyedsz mert gyenge vagy
ha húz az örvény
ne hagyd magad
/K.D.-nek/
Csillogó, bús magány.
Fényes álmok. Sötét talány.
Két pohár az üvegasztalon.
Kövér vízcsepp az ablakon.
Ázott szemek. Lomha mozdulat.
Múltba révedő elcsuklott indulat.
Elvesztegetett órák. Elvesztett percek.
Régi kopott zongora. Hamis tercek.
Végtelen várakozás. Ábrándozás.
Az élettel édes, komor játszadozás…
(V.B. után)
Ha a nő megüt egy férfit,
nem lesz kevésbé nő.
Ha a férfi üt meg egy nőt,
kevésbé lesz férfi…
karácsony van
odakint nem havazik
koszos csendbe szakadt a város
karácsony van
karácsony van
édes illatba csavarodott
eljátszott boldogságunk
karácsony van
karácsony van
s csak a szívekben havazik
szétszakadtak az emberek
karácsony van
karácsony van
kellettem
kellettél
szerettelek
szerettél?
levelet kaptam
nyár illatú betűkkel
írtad: szeretlek
mit hagysz itt nekem?
illatodat s csókodat
- ízét a számban
mit hagyok neked?
illatomat s csókomat
- ízét a szádban…
hosszabbak lettek
a napok – rövidebbek
most az éjjelek
méla délután
leomló alkonyatba
néz a vágy bután
már a fagy kopog
elszáradt levél vagyok
deres ágadon
levelet kaptam
télbe tekert betűkkel
állt: szerettelek
ha a magány ordít
és csendbe burkolom magam
s ahogy vonat süvít
mellettem az élet halad
nekem egy tűnő tavasz után
egyszerre hullik le minden levél
se ősz se nyár nem mosolyog rám
és én mindig ott álltam
valakire szüntelen vártam
vártam valakire…
/in memoriam Kaszás Attila/
állok a sírod mellett megrökönyödve
értelmetlenül miért mentél el örökre
te fényes csillag voltál a sötét égen
meghaltál s magaddal vitted negyven éved
mindig szeress
ha lehet
álmot kergess
ha mered
ültess újra mindent
ha elfagyott
legyél te az isten
ha elhagyott
tegnap éjjel elszökött a halál
a templom mellett ólálkodott
s azzal szórakoztatta önmagát
hogy halkan a fülekbe súgott
megborzongtak a halál hangjától
s azt hitték csak a hideg miatt
s ő ezen eszelősen kacagott
íme az isten balga fia
én is találkoztam akkor vele
szemembe nézett de nem bántott
s egy lelket mégis magához ölelt
s vele járta el azt a táncot…
ne okold az életet
ha nagyok vágyaid
ne okold vágyaid
ha elérhetetlenek
ne keress bűnbakot
ha lépten-nyomon hibázol
ne kergess szédítő álmot
ha a földön fázol
ne könyörögj megváltásért
ha szégyen az életed
ne állj már többé ellen
ha csak egyszer is vétkezel
ha meghalok nem kell hogy eltemessetek
hagyjatok majd az úr földjén kiterítve
úgy ahogy születtem egészen meztelen
rám csak a nyugalom leplét borítsátok
amikor már az éj is leborult rátok
s nem kell virág s ne mondjatok értem imát
csak a düh marad
csak a harag
s nézem az emlékeket mik szállnak
őszi szél szárnyán
mint bús panasz
fáradtan pillant
az alkonyat
s mire álomra csuklik teste
nem leszek sehol
s te sem maradsz
mélabús unott délután
hamvadó fáradt vágy után
lágyan leomló alkonyat
rejti el arcomat
lassan lehulló levelek
hogy felejtsem el nevedet
várok hát míg sötét nem lesz
lusta magány kérlek eressz...
méla délután
leomló alkonyatba
néz a vágy bután
visszafele forog most az óra
talán sötét is lesz virradóra…
az üresség fájó magány
tompán lüktet testemben
az elmúlás
és minden másodperc
egy hirtelen halál
a lassú hóesésben
nézd! de komor most minden
fátyolos az ég s fáradtak a fák
megborzong a sötét víztükör
suhogó szél sejtelmes mosolya után
a beteg nap is lecsordult az égről
nézd! ma egy könnycseppbe zárul a világ
törékeny szárnyával vadul verdesett
ahogy a múló pillanatot elkapni igyekezett
lángolt a mező és a rét
a sivár csendben egyedül sírt a néma szél…
törékeny nagy fekete siratófal vagyok
s ti gyászolók! szemeitek sírástól vakok
nappal az égen délceg sasmadárral szálltok
s mégis könnyeitekben már térdig állok
álszent képmutatók gőgös arisztokraták
itt koldusok vagytok s kopnak a fényes ruhák
porból lesz ingetek mint a kivert kutyáknak
láncra vert rabjai a gyilkos éjszakáknak
életetek oltárán istenekkel háltok
bódít a mámor és halk kísértetekké váltok
hát most csak sírjatok szennyes lelkű barátok
keressétek ki a tükörből nézett régen
idővel megsárgult tűnő emlékképben…
…s lám lidérceink ideérnek még a télen…
szeressetek engem mert meghalok
gyűlöljetek élni nem akarok
nézzétek már a szemem sem ragyog…
nagy játék volt de csupán színdarab
lehull a függöny nekem mi marad
semmi de többé már nem is bánom
felállva tapsollak vissza várom
a végét s ha roncsokban is leszek
már nem jövök s nem álmodok veled
nem nézek vissza ne marja arcom
meleg sós könny feladom a harcom
fegyverek és ellenségek nélkül
magamban vajon mit kapok bérül
mindent elhittem s te is elhitted
tudom de tagadd csak le önhitten
őrizd féltve hiú büszkeséged
s ha sírnál bújj el a szürkeségben
mert sírni muszáj ha gyötör ha fáj
ha kivet magából majd a világ
jusson eszedbe én szerettelek
köszönöm köszönök mindent neked
érintésed csókod barna szemed
s gyűlöllek mert így néztél rám vele
talán majd a világnak homlokán
a csillaglétra legalsó fokán
a fájó gyűlölet márványszobra
te leszel s én leszek egy halomba
megkoszorúzom lidérces éjjel
rád emlékezve majd érces kéjjel
s lásd én megbocsátok mindent neked
ha szerettél s ha nem mindegy nekem
nem szédítenek többé a vágyak
s én már soha többé nem kívánlak
s tudom hiába minden tagadás
ha lelkemben tátongó szakadás
egy illat egy hely egy kép beletép
sebembe így nem jöhet feledés
mindig újra fáj titkon akarlak
s közben magam elől is takarlak
hát legyen vége de ne kérj arra
ne emlékezzek szép s bántó szóra
s ha gyötrelem is én szerettelek
most magam helyett téged temetlek
/J.Gy.-nek/
dacosan megtörten
fáradtan útközben
lomha éberséggel
sötét nap fényében
a sáros égbolton
egyedül az úton
tiszta fehér ingben
értéktelen kinccsel
szavakkal s álmokkal
szentséges átkokkal
hű próféták nélkül
újra élni készül…
vissza vissza
tiszta perceimet vissza
csak egy szóra
körbe körbe
örökké vissza előre
csak a földre
újra újra
ne vigyél engem tévútra
késve múlna
megint megint
rám két szem két csillám tekint
kint köd kering
tovább tovább
messziről bámulom csodád
gyerünk tovább
hogyha majd minden elveszett
minden álom messze szaladt
minden tiszta vágy elapadt
minden színes lepel szétszakadt
minden seb újra felszakadt
minden ítélőszék megbocsátott
s valaki engem is megváltott
ha az összes emlék elkopott
s tőlem valaki mindent ellopott
s a folyóba szórtam minden követ
s egy égre rajzolt út sem követ
ha már nem nevet ki a ráncos idő
mikor elhagy az isten
és én megtalálom őt
ha csak magam leszek
mikor minden kóborló hazaér
s az eső mossa arcom tisztára
ha többet soha nem nézek hátra
ha fordul a föld és felforgat mindent
ha nem tudom hol a kint és bent
ha minden összekeveredett
s minden elcsendesedett
mikor utolsót zendül a harang
hogyha majd minden elveszett
én újra élni fogok
élni fogok
érted élek
érted?
értelmet a szavaknak
szavakat az értelemnek
álmot a valóságnak
valóságot az álomnak
hitet a létnek
létet a hitnek
embert a világnak
világot az embernek
megnéztelek ma az iwiwen
megint
minden nap megnézlek
várom hogy egyszer te is rám kattints
múltkor láttalak
s mintha minden ugyanúgy lenne
mégsem vártalak
hosszasan néztem az arcodat
mit oly sokáig szerettem
ma emlékembe égett karcolat
azokért mondj imát
akik magukért nem teszik
akik bálványt imádnak vagy senkit
akik az eget káromolják
mert rettegnek mert gyávák
akik az istent nem félik
és már a jót sem remélik
akik megfagynak és meghalnak
de áldásért nem kiáltanak
akiknek házára nem hull a hó
s könnyekbe fullad a kimondott szó
akikért nem szól a harang
azokért mondj imát
azokért mondj imát
mit ér minden ha elveszed
mit ér a szó ha elveszett
mit az álom ha messze száll
mit ér az ember ha meg sem áll
mit ér a mosoly ha nem szeretsz
mit ér a humor ha nem nevetsz
mit ér az igazság ha tagadod
mit ér a segítség ha nem adod
mit érnek az évek ha hiába szépek
mit érnek a percek ha mit sem beszélnek
mit érnek az arcok ha messziről nézed
mit érnek a harcok ha egyszer nem vérzel
mit ér a tanítás ha soha meg nem dicsérsz
mit ér a felismerés ha már nincs kit dicsérj
mit ér minden ha elveszed
mit ér a szó ha elveszett
részeg angyalok vagyunk
mi mind
alkonytól pirosak
véred a vérem
attól szenvedünk
közös mindenünk
nincs már álom
nélküled
rémület
gondolataimban jársz
s összedúlsz mindent
mit építettem
lebombázott kártyavár
bennünk táncolnak
a részeg angyalok
csak nézte ahogy csendesen elment
a kihalt és ezüstös utcát
az ázott padot a lépcső mellett
macskakövön az árnyak táncát
egy összegyűlt pocsolya fodrait
az ereszről csorgó cseppeket
a telihold hullámzó dombjait
a lehulló fűzfalevelet
s ő ment míg már minden havas
az úton nem kísérte más
csak néhány kopott lámpavas
zuhanunk
mint aki elvesztett valamit
és már semmit sem keres
élet és halál közt zuhanunk
elvesztettem mindenem
segítsetek
várok valamire ami talán el sem jön soha
elfújja a szél mit remegve írtam le a porba
mert leírtam – százszor is leírtam magamnak
kiabáltam magánnyal meszelt falaknak
elsírtam egy festménynek egy versnek
templomban némán egy fakeresztnek
súgtam a sötétbe didergő hajnalon
imádkoztam s csak néztem ki az ablakon
elmondanám mindenkinek mennyire szenvedek
csak neked nem mondom soha: mennyire szeretlek
…és ha irigykedek csak azért teszem
mert akkor nevettek mikor én nem…
éjbe zuhan a nappal
s a csillagoknak fáradt fénye
ragyogja be álmomat
ha zord és fekete az éjjel
szerelmes lángolásom
éget halk tétova órákban
elemészt és fuldoklom
halálra ítélt vágyaimban
fejembe száll részegen
s folyik testemben
az összes szavad mézédesen
szenvedő testemnek vagy
egyetlen vágya
gyötrődő lelkem kívánsága
nézd! boldog vagyok – s álom az élet még ha
nehéz is s magamban sírok érted néha
veled álmodom az álmot az életet
te gyújtottad meg lelkemben a fényeket
asztalnál kelyhembe a nap fénye csorog
benned rám az élet az Isten mosolyog
ha messze vagy elveszek s éget a lelkem
nincsen máshol menedékem csakis benned
s kellesz nagyon – kell mindened
a csókod tested érintésed
szíved és lelked - a végtelen
s csak mosolyogsz ezen én tudom
de igaz minden most elmondom
maradj velem s tovább álmodom
szerelem
minek definiáljalak?
nem kel fel a nap segítség ó élet reménytelen
nyűglődtem zilált hajókon fájdalomban kedvtelen
mit szeretnél tőlem mondd el és hagyj el engem végleg
vigyél el mindent magaddal mit neked adtam kérlek
ne nézz rám többé lüktetőn lángoló szenvedéllyel
vidd magaddal csókod szerelmed rám omló szép fényed
én visszaadok neked mindent már semmit sem kérek
csak hagyd itt hadd őrizzem tovább magamban emléked…
azt hiszed számít hová mész
pedig mind ugyanoda tartunk
a föld alá
hogy újra porrá legyünk
megint egy fáradt homályos délután
könyvek kávé cigarettafüst
és ebben a kókadt fényben észreveszem
elvesztettem valamit
a világot
amiben ember voltam
szép a szó
elapad
szép szavad
elakad
szelíd szavam
elmarad
A bizalmatlanág ellentéte
nem a bizalom, hanem a hit.
***
A hit ellentéte a hitetlenség.
semmi nem marad
elvész szerelem emlék
minden elszalad
hát ilyen mikor táncba hív a halál
már nem is zavar hogy nem tudsz táncolni…
Többre vágytam. A játékos, égető napra,
fagyos, leláncolt éjjelekre, a kőbe vésett
titkos szóra. Morajló tengerek mélységére,
hegyek dicső ormára. A gleccserek hűsére,
a sivatag minden porszemére, szélben
hintázó vékony fűszálakra. Harangok öblös
hangjára, egy régi klarinét bódító varázsára.
És a csillagokra, a mindenség szenvedélyes titkaira.
Eget és földet megrengető hitre, az álmok tarka
fátylára. Kristálypaloták végtelen csöndjére,
hátborzongató, szívfájdító boldogságra.
Többre, mint az arc, aki a félhomályban
fáradtan pillant vissza rám a tükörből.
Sokfelé jártunk. Vak pusztákon át,
az álmatlan kőtengerekig, a háborítatlan
mélységben, a nyugalmat adó magasságban.
Láttuk az elérhetetlen távolban megcsillanó
nap cseppjeit, folyóvá duzzadó álmokat.
Kerestünk menedéket a csontfagyasztó
hidegben, néhol tűzött a nap és égetett,
máshol az eső mosott tisztára mindent.
Láttuk a hegyek arcát, a végtelenség
örök tanúit. A messzeségben a megváltás,
mint égő csipkebokor, utunkon lámpásként
őrt állnak a csillagok.
Rájöttél?
Lelkem e táj, hol léptünk tapos.
/ajánlom minden különös embernek/
Ez a történet egy különös emberről szól.
Mikor megszületett, csak egyszer látta édesanyját, egyszer látta édesapját, és aztán többé soha.
Testvéréből is csak egy pillantás jutott, mikor hazavitték a kórházból. Egyszer fürdött nagyszülei büszke mosolyában,
egyszer érezte az anyatej édes ízét.
Barátai sose voltak, nem is lehettek, hiszen minden fontos szót csak egyetlen egy alkalommal mondhatott nekik.
Hinni sem tudott, mert a hit transzcendentális hatalma csak egy pillanatig csorgott ereiben.
Egyszer hallotta Mozart muzsikáit, és csak egyszer nézte van Gogh képeit, egyszer varázsolta el Akhilleusz bátorsága.
Szeretni is csak egyszer szeretett, egyszer ölelt, egyszer csókolt.
Egyszer látta azt a különös hajnali álmot, amiben egy kisfiú sétált szakadt ingben a tengerparton.
Sírni se tudott többé, elsírta minden könnycseppjét a sárban térdelve, mikor a fájdalom először borította rá ólomsúlyú köntösét.
Egyszer látta a csillagok végtelen titkait, a határtalan eget.
Neki mindenből csak egyszer jutott. Egyszer és tökéletesen.
Ez a különös ember én vagyok.
Te vagy.
A.R.-nek
olyan legyél mint az isten
ha kiűznék a mennyből
bontsd fel a rendet
törd szét a formát
égess fel mindent mit ódon
vitrinek karcos üvege őriz
harcolj a sorok között
szórd magad a disznók elé
tűrd a megaláztatást
szikáran és emelt fővel
vessen ki magából
ez istentelen világ
viseld magányodat
ahogy a holtak tűrik
temetőik csöndjét
lássanak éjjel könnyeiddel
küszködve rogyni a földre
lássák mikor megváltásként
csak pőre álom omlik rád
lássák mikor olthatatlan lánggal
emészt a kínzó fájdalom
gyötörjön millió rágalom
vérezz
szenvedj
könnyezz
aztán mutass emberséget
szótlanul segítsd fel a koldust
neonfényben ázó aluljárók szűkében
te légy a fény ha felhős az éjszaka
töröld le könnyét az árváknak
legyél te az út kietlen pusztákban
csavard rongyaidba azt aki fázik
add magad annak aki kéri
úgy ahogy kéri
meztelen lélekkel tisztán szólj
bezárt kapuk mögött beszélj
a szabadságról ha nem tudják mi az
ha lépted meg is bicsaklik
te akkor is büszkén ahogy
szíved dobban
úgy tartsd magad
és mikor utoljára hullsz
fehérre váltan sebes testtel
a földre és hinnéd szemed utoljára
most hunytad le
templomaid akkor majd
újra állni fognak
Te nagy Összesség – Élet, mondd az ízed milyen? Talán, mint az éghez törő pokol jeges érintése? Vagy mint narancsba öltözött rét szelíd dongása, ahogy tisztes embertől csókot lop bohém szeretője, vagy miként lankás legelőt keres a költő a Parnasszus kopár sziklái között, ahol már keserű napfény csorog, miképp a parányi érként induló élet zord kék folyammá szélesedik? Vagy mint a kikötőben esti imát mormoló tenger hűs zúgása, mit a reménytelen távolba bámuló omló sziklafal szorít testéhez, ahonnan örökké úszó hajók indulnak élni és halni, mik úgy szelik a tengert, mint az éjszakát hasítja a villám? Vagy olyan, mint a visszhangzó éjszakák bársonyból szőtt álmai, melyek hajnalban észrevétlen szétmállanak, mint nyűtt anyag? Vagy olyan, mint a magasban egy falevélen a mélységtől rettegve ülő kövér vízcsepp illata, mely bánatként hullik sötét felhőkből bolond ifjak után, s fájdalomként tör fel kőből gyúrt emberekből? Vagy mint a titkoknak, mit csak a gyermek szeme lát, de elfelejt egyetlen éjszakán, mit lomha figyelem ölel, s fáradtan pislogó szemek őriznek? Vagy akár a vég nélküli vöröslő utaké, mik átszövik a földet, mint lázas szeretők vak bujasága? Vagy mint a neonfényben fulladozó esték magányának, kövek árnyékában nyíló fehér boldogságnak?… Milyen az ízed, oh mondd el kérlek, hajnalodó halál...
Látni akartam.
Nem tudom, csupán kíváncsiságom kielégítése végett vagy tudatos tudatalattim űzött gúnyt belőlem. Zseni akartam lenni. Olyan zseni, aki mindenki felett áll és mindenki alatt. Akit egyszerre imádnak és gyűlölnek. Szószólójuknak tartják, de nem értik szavát. Aki megtestesíti mindazt, amit kívánnak és dicsőítenek, amitől rettegnek és látni sem akarják.
Azt akartam, hogy mindenki legyek, hogy senki legyek.
Érezni akartam az élet minden szintjét. Azt akartam, hogy emeljenek pajzsra és hajítsanak a sárba. Tudni akartam, milyen, mikor véresre verik a fejem és milyen, mikor törődnek velem, milyen, mikor könyörögni kell egy szál cigarettáért, pénzért az aluljáróban egy újabb adagra, megalázkodni és megszégyenülni. Milyen a sárban feküdni és látni, hogy az emberek közömbös arccal elmennek mellettem, és ritkán mégis megbújik mégis egy érzés egyesek arcán, ez az undor, megvetés és szánalom. Érezni akartam azt is, milyen, mikor részegen egy bokorba hányok és egy halványan derengő kép a végtelenben csupán a tegnapi éjszaka, milyen, mikor eltaposnak és milyen, mikor én taposok el valakit, mikor meg kell hajolnom valaki nagysága előtt, mikor valaki meghajol előttem, mikor szánalommal teli mozdulattal ellököm magam mellől a koldust az aluljáróban, mikor fáj az élet, s mikor meghalni vétek.
Át akartam élni minden boldogságot, amit egy halandó átélhet. Bűnös is akartam lenni, olyan, aki elkövette az összes bűnt, amit lehet. Tudni akartam, milyen, mikor ujjaimhoz lemoshatatlan vér tapad.
És éreztem. Akkor egy világokat összekötő transzcendentális pillanatban minden világos volt.
De már nem volt elég. Isten akartam lenni. Aki teremt és alkot. Nem szavakat ír egymás után és nem vonalakat húzogat. Életet akartam teremteni. Halhatatlanságra vágytam. Eluralkodott a köd a látásomon. Már nem tudtam, mit akarok, ki vagyok, ki voltam és honnan jöttem.
Megszédültem és elestem. Kitaszított a világ, ami a legvéresebb és legundorítóbb tud lenni, de a szépség benne lakik és egy igaz szem megláthatja a csodát. Én láttam.
Éjjel sétáltam és a Napot kerestem, a Holdat tartottam a zsebemben. El akartam engedni, de meghaltam. Egy lövés dörrent, vér csorgott arcomról a kabátomra. Tompa puffanással zuhantam a földre – de a Hold még ki tudott szabadulni kezem egyre gyengülő szorításából. Rohant haza, vissza az égre, hogy újra tündökölhessen, hogy ne érjék utol. Talán ez volt az utolsó, amit láttam, ahogy megöleli a csillagokat – és akkor éreztem, hogy sikerült.
Boldog voltam. Talán akkor, egyszer, egy múlni nem akaró pillanatban.
Elértem mindent, amit szívem igazán kívánt, mikor még tiszta és józan volt. Itt hagytam a világot mindazzal, amit teremtettem. Mert igen, teremtettem. Az, hogy mit tesz a világ a hagyatékommal - halhatatlanná tesz, vagy hagy elveszni az öröklét kavargó, viharos tengerében - az már nem az én dolgom…
2007. 01. 23. Százhalombatta
Aznap későn ért haza. Csöndben osont a folyosón, lámpát se gyújtott. Igyekezett a lehető legkevesebb zajjal bejutni a lakásába. Kulcscsomója csörgése törte meg a csendet. Nem találta a jó kulcsot. Egyik sem passzolt a már megszokott zárba. Idegesen pillantott körbe, hátha figyelik. Légzése nehézkes volt, tekintete ködös. Nyugodtságot erőltetett magára, és vizsgálgatni kezdte a zárat a sötétben. Hideg volt a folyosón, de levette kesztyűjét, talán könnyebben megtalálja, amit keres. A folyosó végén levő ablakon át beszűrődő holdfény kékes színbe öltöztetett mindent. Odafordította a kulcscsomót. Egy pici, már-már rozsdásodó darabon megakadt a szeme. Ismeretlen volt ez számára, tűnődött, vajon hogy kerülhetett hozzá. A zárhoz lépett, közelebbről megnézte. Az sem a megszokott volt. Arra gondolt, csak képzeleg, sokat ihatott munka után. Vagy a fáradtság. Mindegy is. Belepróbálta a rozsdás kulcsot, s kattant a zár. Megkönnyebbülten lépett be.
De a lakás is más volt. Fagyos, üres és idegen. Megdörzsölte a szemét, biztos igaz-e, amit lát. Igaz volt.
Hirtelen rémület ült ki az arcára, ráncai mélyebbnek tűntek most. Ezeket a ráncokat nem az idő festette… Elővett egy doboz cigarettát. Rágyújtott. Hamarosan sűrű füst borította be az előszobát. Lábával betolta az ajtót, s belépett a szobába.
Egy ismeretlen ágy, mellette szépen összehajtogatott ruhák. A kopott kisasztalon egy könyv hevert. Odalépett, hanyagul belelapozott. Üres volt. Ezen elmosolyodott, s szórakozottan dudorászni kezdett. Eltűnt a rémület.
Kiment a konyhába, megterített asztal várta. Leült és megette a kirakott ételt. Utána a nappaliba indult leplezetlen kíváncsisággal. Élvezte, mint egy játékot. A polcon tengernyi könyv sorakozott. Akár egy kisebb könyvtár is lehetett volna. A könyvek gerincén egyetlen szó sem szerepelt. Levett találomra párat, belenézett. Mind üres volt. Zavarta. Talán nem is tudta, mi tűnik furcsának, csak belül motoszkált egy érzés.
Felemelte tekintetét a könyv fehér lapjairól, egy képkeret lógott a falon. Mellette egy üres vászon. Talán rosszul lát, közelebb lépett. A vászon durva felülete már majdnem az arcába simult, olyan közelről vizslatta. Tényleg üres volt.
Megrándította a vállát és megfordult. Az asztalon egy fekete hamutartó állt, mellette egy üveg ital. Leült, megint rágyújtott és inni kezdett. Úgy érezte, évek teltek el, de a falióra mutatója alig mutatott többet, mint amikor belépett.
Csöngettek. Meglepetten felugrott, de szédülten rogyott vissza a székbe. Lassan felállt és igyekezett nem elesni, míg az ajtóhoz támolyog. Kinyitotta, egy nő állt ott. Mondott valamit, de szavai összekuszálódottan, visszhangosan zengtek agyában. A váratlan vendég belépett, s kényelembe helyezte magát a nappaliban. Hideg volt, mégis ledéren volt öltözve. Hosszasan nézte, de nem jött rá, ki ez. Arcának vonásai percenként változtak. Kívánta őt. Úgy érezte, ha nem lenne részeg, akkor is megtenné. Néhány együtt töltött óra után a nő felöltözött és szó nélkül hagyta magára az eszmélő férfit. Elaludt.
Reggel felkelt, s ahogy arcához ért, érezte, hogy borostás. Furcsállta, hiszen tegnap borotválkozott. A tegnap esti történtek után ez már semmi sem volt. De ahogy az álom kifolyt a szeméből és a nap sugara betört a szobába, látta, hogy minden a régi. A kedvenc könyve – betűkkel tele – ott hevert az ágya mellett. A festmény a falon újra régi pompás színeiben tündökölt. Kiment a fürdőszobába, közben mosolygott, milyen eszetlen álma volt. Ahogy a tükörben meglátta magát, meg mert volna esküdni rá, haja is hosszabb lett. Próbálta visszaidézni a tegnapi eseményeket, de akadoztak emlékei.
Este, mikor jött haza, megint ugyanez történt. Teljesen új volt a lakás. Nem a megszokott, és nem a tegnapi. De megint vacsora várta, ital, dohány, hamarosan érkezett egy nő is… Reggelre megint otthon találta magát.
Ezután várta az estéket. Sosem emlékezett rá pontosan, de belül sóvárgott az éj után, mámortól ittasan tengődni. Egyik alakalommal elsötétült minden.
Egy kórházban ébredt fel. Arctalan nővérek rohangáltak körülötte. Volt ott valaki, aki az orvos lehetett talán, de vonásai neki is hiányoztak. Jöttek látogatóba hozzá, de senkit sem ismert meg. Egyszer álmodott.
Gyerek volt megint. Sírt, anyja maga mögött vonszolta az utcán. Beültek egy kocsiba, s elhajtottak. Egy kórházba mentek. Benyitottak a kórterembe, arctalan nővérek, doktorok és betegek között. Egy arcot látott tisztán – az ágyban ő feküdt. Beteg, elgyötört öregember volt, keze reszkető. Tekintetük összetalálkozott, a kisfiú abbahagyta a sírást, s az öreg szemébe könnyek szöktek. Egy könyvet adott a gyereknek. Ő kíváncsian kinyitotta, s halványodni kezdtek a betűk, míg teljesen el nem tűntek. Látta a megdöbbent értetlenséget és kíváncsiságot a gyermek szemében. – Most már a tied. Te írod újra. – Azzal meghalt.
Riadtan ébredt kórházi ágyában. Nagyokat sóhajtott és sírni kezdett. Akkor, ott, a magányban megértett valamit. Könnyei közt, ahogy felpillantott, valakit észrevett. Őt nézte. Arcának szelíd, kedves vonásai örökre tudatába vésődtek…
2008. június
A hátán feküdt szótlanul, szeme körbejárt a négy fal között, haldoklott. A szobájában pislákoló gyertyafény jelezte csak az életet. A huzat néha megremegtette a parányi imbolygó lángot, ilyenkor oly kísértetiesek voltak a fehérre meszelt falakon szaladgáló árnyak, hogy azt hihette volna, a halál jött el érte, kinyújtott karral hívja táncba, s népes karneválját is elhozta magával ebbe a kihalt és sivár szobába. Sokszor elképzelte ezt a pillanatot, eleinte kopott képekben csupán, aztán egyre közelebb érezte a percet, és az agyában felvillanó látomások megteltek színnel és élettel. Súlyos és ólmos színek, fekete volt, de nem a gyász feketéje, hanem valami egészen különös. És az élet – milyen élet volt az, mikor a halál árnyéka vetült minden másodpercére.
Öreg volt és beteg, haláltusát vívott, de érezte, hogy most veszíteni fog. Hosszú életet kapott, igazságtalanul jó és kegyes volt hozzá a sors. Nem érdemelte meg. Tudta ezt ő is, és mindenki körülötte. Bűntudat gyötörte. Életében először érezte ezt a furcsa kínt. S mivel minden számlát ki kell egyenlíteni ezen a Földön, talán éppen ezért érezte hasogatóbbnak, mint bárki más. Szíve lomhán vert, majd vadul lüktetni kezdett, s közben sajgott, mintha millió apró szilánkos darabra akart volna repedni. Nem volt senkije, akihez könyöröghetett volna megváltásért. Nem hitt senkiben és semmiben.
Egészen furcsa dolgok szórakoztatták. Egy légy szállt karjára. Máskor ingerülten hessegette volna el, most viszont hagyta, hogy hat pici puha lábával masírozzon száraz és gyűrött bőrén. Olyasfajta bizsergetésnek érezte most, mint mikor szerelme húzta gyengéden végig az ujjait testén. Melegség öntötte el a gondolatra, szabadult fájdalmaitól egy röpke időre. Behunyta a szemét, hagyta, hogy átjárja az érzés, hosszú évek óta nem érzett hasonlót. Kinyitotta a szemét. Ott ült, kit az előbb még csak emlékek fátylába burkolózva látott. Meztelen volt és fiatal. Hosszasan nézte, egészen valósnak tűnt. Tekintete hosszan elidőzött a hatalmas szemeken, mikben most is azt a tüzet látta, ami egykor érte lángolt. Nézte az ajkait, amiket egykor szenvedélyesen csókolt. Érzéki volt, és akárhányszor meglátta, mindig buja vágyakat keltett benne. Csodálta fürtökben vállára omló barna haját, különösen szép árnyalatúnak látta a gyertya narancs fényénél. Tekintete lejjebb csúszott, nyak, vállak, mellek, már érinteni akarta a karcsú, vékony testet, érezni újra a közelségét, de megijedt. Talán eltűnik, s odalesz egyetlen öröme ezen a világon már. De nem tudott ellenállni vágyainak, igaziból sosem tudott. Fiatalnak és erősnek érezte magát. A valóságban remegett a keze, alig bírta felemelni, de nem érdekelte. Ahogy hozzáért ujjának hegyével, úgy tűnt, ő is megfiatalodott. Eltűntek a ráncok, keze erős volt és határozott. Felült, s tenyerét végighúzta a meztelen testen, csókolta és ölelte, de a nő mintha egy másik világban lett volna. Lélegzett, ahogy közelhajolt hozzá, még a meleget is érezte a kifújt levegő után. Nézelődött, kíváncsi szeme fürkészte a távolt, mintha átlátott volna a falakon. Mosolygott, s arca derűje megbabonázta a férfit. De nem mozdult, nem tudott az őt ölelő emberről - két különböző világ fájó találkozása volt ez...
Csalódott volt, vágyott a viszonzott érintésre és szeretetre. Nagyon szerelmesnek érezte magát, akár egy kamasz fiú első lángolásakor. Annyira megigézte a látvány, hogy észre sem vette, mikor felesége halkan belépett a szobába. Csak a rajta ülő, bámészkodó csodát figyelte. Megtörte a csendet, ahogy ajkai között halkan kiejtette a lány nevét, aki ügyet sem vetett erre a világra. Elkeserítette és egyre inkább kívánta. Magához ölelte, kezével meztelen hátát simogatta s megcsókolta a nyakát. Kezét lassan az arcához emelte, közben felesége aggódva és könnyes szemmel sietett az ágyhoz. Férje halk szavai motyogásnak tűntek, s bár jól tudta, hogy állapota csak rosszabb lehet, ilyen közelről mégis megrémisztette. A férfi pedig ködös és párás tekintetével csak a lányt nézte, meg akarta csókolni még egyszer, utoljára. Becsukta a szemét, de mielőtt ajkával elérhette volna, felesége öreg kezét érezte vállán, aki visszanyomja a párnára, és egy hidegvízben ázott rongyot terít homlokára. Megijedt, s fejében úgy futott szét a kép, mint mikor megriasztják a békés őzeket, s hirtelen menekülni kezdenek. Ahogy kinyitotta szemét, a lány már nem volt ott. Iszonyatos fájdalom hasított a fejébe, érezte, hogy valami eltört. Visszatért minden fájdalma is, újra öregnek látta és érezte magát. Kiverte a víz, fel akart ülni, de felesége visszaerőltette a párnára. Fejét felemelte, ránézett, nagyra nyitotta barna szemeit, s érezte, ahogy a kendőből kicsorgó víz végigfolyik az arcán és nyakán, majd belefolyik a párna egy kis gödröcskéjébe. Hosszúra nyúló percekig némán nézte feleségét, ismerte minden vonását, minden apró ráncot, de mégis ismeretlennek tűnt most. Összezavarodtak fejében a gondolatok. Felesége szeme könnyben ázott, a homályban gyémántként csillogott az arcán végigcsorduló könnycsepp. Mindig erősnek látta ezt az embert, aki most gyámoltalanul feküdt az ágyban, összekuszálódott elmével. Nem tudta, lesz-e még tiszta perce. El kell-e köszönjön tőle, és ha igen, hogyan tegye egyáltalán? Ezektől még inkább elszorult a szíve, úgy érezte, benne is haldoklik valami – valaki. Leült az ágy mellé, egyik kezével megfogta férje kezét, a másikban rózsafüzért tartott. Imádkozott, de csak magában, még a száját sem mozdította. Hosszú ideig így volt minden. Mintha egy néma tiszteletadás volna, amikor mindenki emlékezik.
Már majdnem álomba révedt az asszony, késő éjjel volt, férje hangjára lett figyelmes, s egy öntudatlan mosoly derengett fel arcán. A férfi nézte a plafont és beszélt. Nem értette tisztán, mit mond, de az összevisszaságból hamar értelmes szavak formálódtak. Összefüggéstelennek érezte, s pillanatnyi öröme szertefoszlott.
-...a poharak... nem tudtam....mindig úgy....én nem...bocsáss meg....a poharak....el akartam....a mosatlan....el akartam mosni....ne haragudj.... – felesége már sírni kezdett, szorította azt a gyenge kezet, ami sokszor simogatta s cirógatta, de olykor erejét is érezhette, mikor durva volt és megütötte, igen, sokszor megütötte; férje egészen közel hajolt hozzá és mélyen a szemébe révedt – tudod ... nem mostam el a poharakat.....mindet otthagytam neked...össze is tört pár.... emlékszem ....a konyhában.... összetörtem őket....sajnálom...meg tudsz bocsátani?
Egyetlen szót sem érzett ilyen nehéznek kimondani, pedig megélt sok mindent. Bár nem teljesen értette meg férjét, bizonyára tudta, miért beszél lázálmában ilyenekről. A férfi nagyon zaklatott volt, talán a bűntudat áttörte lelkének vastag kérgét. Azt a helyet, ahol őrzi a legféltettebb kincsét. Az évek során csak vastagabb lett ez a réteg, s tett róla, hogy feltörhetetlen legyen az emberek számára. Egyszer nyitotta csak ki, egyetlen embernek. Talán ma látta őt utoljára.
Most a feleség merült el emlékei kavalkádjában. Sok kép villant fel, amit szeretett maga elől is elrejteni, vastag lepedővel takarta le, nehogy kidugja csúnya fejét, és bajt s fájdalmat okozzon. Most mégis minden itt volt. Éveken át csak őrizgette őket, s nem is sejtette, hogy közben saját testét tette meg börtönükül. Boldog volt férjével. Mindig. Bár hiányzott valami, sosem jött rá, mi az. Férje durva volt vele, mikor részegen hazatámolygott… Nem, nem akart emlékezni rá. Mást akart látni. Benne is épp olyan nagy harcok dúltak, mint a haldoklóban.
A férfi még mindig őt nézte, visszarántotta gondolataiból, ahogy megrázta, de vissza is merült azon nyomban, ahogy elengedte.
-Meg tudsz bocsátani? – hangzott újra a kérdés a remegő ajkak közül.
Már talán csak azért élt még, hogy ezt megtudja, hogy megnyugtassa forrongó lelkét, mely egyre inkább kínlódott. Kezdte elveszteni az irányítást teste fölött. Észre sem vette, ahogy félig nyitva tartott szája szélén nyála folyik le.
Tébolyító érzés volt, hány ember életét tette tönkre, mert egyszer gyáva volt. Sohasem volt boldog feleségével, de nem mondta neki egyszer sem, mert szerette. Tényleg szerette. De a boldogságot adó szeretetet nem kapta meg tőle, mégis elhitette vele. Ezzel a hazugsággal élt, de hitvesét nem foszthatta meg tőle. Abba a lelki teherbe belerokkant volna. Most megváltásként várta a bocsánatot.
A szobában álló gyertya lángja furcsán remegni kezdett. A férfi erejét elveszítve visszaroskadt az ágyba. Zaklatottan vette a levegőt, homloka gyöngyözött, s mintha patakokban folyt volna a víz arcára. Feketeség borult a szobára. Ajtónyikorgást hallott, s belépett valaki. A halál volt az. Amint vékony testével átlépte a küszöböt, hideg lett. Egyedül jött. A férfi szeme sarkából figyelte. Látta feleségét is, aki semmit nem érzékelt az ő látomásaiból. A nő imádkozott, félhangosan, már-már önkívületbe került. A férfi szenvedései végéhez közeledett. Lassan kopogtak a léptek a parkettán, ahogy közelített az ágyához, egyre inkább csontig hatolt fájdalma. Utolsó kétségbeesett pillantást vetett feleségére, hátha kimondja a szót, s nyugodtan indulhat utolsó utazására. A halál közben odaült az ágya szélére. Ő a hátán feküdt, egyik oldalán felesége ült, a másikon a halál. Ekkor a súly oly hatalmassá duzzadt lelkén, hogy érezte, ahogy megroppan alatta. Semmije nem maradt, csak a gyötrelem.
Nagyot sóhajtott, s nem vett többet levegőt, szeme fennakadt, izmai elernyedtek.
Felesége ebben a pillanatban tért észhez, s fülébe súgta megváltásként azt a szót, amire a fájdalomban végtelennek tűnő ideig várt.
Már nem hallotta...
2008.08.20.
A minap egy barátomra várakozva leültem egy padra. Bambán meredtem magam elé, az előttem levő mozgólépcső folyamatosan feltűnő fokait szemlélve. Hirtelen összerezzentem – egy idős néni rekedtes hangja törte meg belső csendemet.
-Ne haragudjon, mondja csak, ez hová visz? Mi van ott fenn? – és botjával a mozgólépcső felé bökött.
-Ööö, boltok, meg enni is lehet… ja és koktélozni is… - próbáltam visszarántani magam a valóságba és összeszedni gondolataimat, vajon mi lehet az emeleten, ahol magam is annyiszor jártam.
-Csak azér kérdezem, mert mindig látom, hogy mennek fel az emberek, de én sose mentem még fel. Mindig itt szoktunk ülni a havernőimmel… Tudod mi az a havernő? Szoktunk beszélgetni, ők is ilyen idősek, mint én. – kezdte végeláthatatlannak tűnő monológját, s elgondolkoztam, hogy miért engem találnak meg mindig a bolondok – Jönnek a busszal – most a buszpályaudvar irányába szegezte botját – de még nem jöttek, nem tudom, mi lehet… csak nem történt baj velük. Az előbb ettem fagyit. – úgy húzta mosolyra a száját, mint a kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre – Már régóta nem ettem. Jó vót. Egyszer én is fagyit árultam ám. Mikor Budaörsön dógoztam. Tudod, hol van Budaörs? Nincs ám messze innen. Mikor még fiatal vótam.
Elkezdtem gondolkozni, milyen is lehetett fiatalon. Milyen is lehetett öt évtizeddel ezelőtt. Nehéz feladatnak tűnt ezt kitalálni, hiszen most egy kicsi, ráncos öreg néni állt előttem, aki fejét kendőbe csavarta, s ruhái kopottak voltak, kezében bot, nehezére esett már a járás. Kiejtése vidékies volt, történetei zavarosak és mondanivalója véget nem érő. Egymáshoz fűzte meséit, melyeknek látszólag semmi közük sem volt egymáshoz, s magam sem véltem felfedezni benne egy szemernyi logikát sem. De talán nem is volt.
Ismét a buszok felé pillantott, kissé idegesebben – Nem értem mért nem jönnek már. Tudod most már élni akarok én is. Hetvennégy éves vagyok, meghalt a férjem, a fiam, még van egy lányom, de most végre élni szeretnék. Nagy baj ez? -Nem – feleltem kissé megszeppentem, nem mintha ítélkezni akartam volna felette.
-Jaj, úgy fáj a lábam is. Egyszer lebuktam a vonatról. Nem ám az iskolából – s fogatlan száját huncut mosolyra szélesítette – Mert tudod ám, hogy az én időmben még hat általános volt, nem nyolc. – bólogatással helyeseltem – Sokat jártunk vonattal, a sógornőm, meg én voltunk ott, még az első házasságomból való. De hát jó kapcsolat megmaradt. Ő ment hátra én meg maradtam elől. Szóval ilyen piros vonat volt, fel akartam rá ugrani. Akkoriban biztosabb kezem volt, nem remegett úgy, mint most – vetett szomorú pillantást ráncos kezére, de utána a történethez talán nem is illő mosolygással folytatta – Nem tudtam jól megfogni a kilincset, leestem és beestem a vonat alá. És itt vagyok – húzta ki magát – Vigyáz rám a Jóistenke. Itt vagyok. – ismételte büszkén – De azóta fáj a lábam, én voltam a bolond, el kellett volna mennem orvoshoz vele. De nem is zavarlak, megyek vásárolni. – azzal elindult, de egy lépést se tett, visszafordult. – Ott a szomszédomé a bolt. Oda szoktam menni. Van ott minden, ami kell. Nem is értem miért van ott annyi eladó ház. Megyek és minden házon hatalmas tábla, hogy eladó. Mondtam a Jánoskának, hogy ne egyszerre építsenek, hanem szépen sorra, ha egy kész, jöhet a következő, de hát ez a hóbija a építkezés. Tudod mi az, hogy hóbi? – hevesen bólogattam, persze időbe telt, mire megtaláltam a „hóbi” szó jelentését - Ez a Jánoska hóbija. A építkezés.
Persze nem tudtam, hogy melyik boltról beszél, és mi minden van ott, és hogy ki az a Jánoska, de talán nem is volt érdekes. -Én is ilyen voltam ám, mint te. Alacsony, vékony és szőke hajú. – mondta mosolyogva, s megint a bolt felé indult, de visszalépett – És nagyon eleven voltam… Bocsánat, hogy zavartalak… – és most tényleg elcsoszogott, vissza se nézett.
S én megint visszarévedhettem gondolataimba, elmélkedni a hallottakról. Ki volt ő? Miért mesélte el ezeket nekem? Igaz volt egyáltalán? Nem érdekes… Csak egy idős néni, akinek eszébe jutott rólam a fiatalsága...
2010.06.26.