(In: Szepesy Gyula: Nyelvi babonák, Gondolat Kiadó, 1986, 20-57 o.)
Írta Petőfi lobogó lelkesedéssel Az apostol című elbeszélő költeményben. A mindennapi beszédben hasonló kifejezéseket hallhatunk: „Végre, ez is el van intézve”; „A kérdés tegnap még nem volt tisztázva”; „Holnap a bolt csak este lesz becsukva”; „Ki lett tagadva az örökségből.” Ezeket a kifejezéseket közös névvel lenni + -va, -ve igeneves szerkezetnek nevezzük. Másképpen így is szokták nevezni: a létigével alkotott -va, -ve igeneves szerkezet. A szerkezetben a lenni igének valamennyi alakja szerepelhet: van, volt, lesz, lett, volna, lenne, lett volna, legyen. Néha az áll ige is kapcsolódhat a -va, -ve képzős határozói igenévvel. Például: „Nyitva áll az ajtó” (Arany: Családi kör); „Most biztosítva áll már: a jövő” (Madách: Az ember tragédiája); „És biztosítva áll nagyság, erény” (uo.).
Napjainkban országszerte el van terjedve az értelmiség körében az a tévhit, hogy a lenni + -va, -ve igeneves szerkezet magyartalan, német hatásra keletkezett – ahogy régebben mondani szokták – germanizmus. Ezt a mérhetetlen kárt okozó babonát nyelvészek, nyelvművelők kezdték hirdetni a múlt század vége felé. Tőlük vették át a tanárok, akik vad fanatizmussal üldözték és üldözik ma is ezt az alaptalanul idegenszerűnek mondott szerkezetet.
Ezzel a babonával kapcsolatban kettős feladatot kell végrehajtanunk. Először is, ki kell mutatnunk, hogy a lenni + -va, -ve igeneves szerkezet járatos az irodalmi nyelvben és a köznyelvben, megvan a régi nyelvben és a népnyelvben is. Másodszor, be kell bizonyítanunk az idegenszerűség vádjának képtelenségét, amire – mint a nyelvhelyességi elvek alapján már tudjuk – több lehetőség kínálkozik. Ha e két követelmény közül bármelyiknek eleget teszünk, már félig nyert ügyünk van, mert akkor jogosan vádolhatjuk rövidlátással, gondatlansággal a babona híveit. Ha pedig mind a kettőnek eleget tettünk, akkor jogosan bélyegezhetjük nyelvrontóknak a szerkezet üldözőit. Kezdjük el tehát a kutatást az irodalmi nyelvből, a népnyelvből és a köznyelvből vett példákkal. A tüzetes példatárat – hogy a fejtegetés folytonosságát meg ne szakítsam – a fejezet végén közlöm.
Ha gondosan megvizsgáljuk a rendelkezésünkre álló forrásokat, akkor az idevonatkozó példák tanúskodása alapján kétségtelennek kell tartanunk, hogy a lenni + -va, -ve igeneves szerkezet legrégibb nyelvemlékeinktől fogva, tehát több mint 500 év óta otthonos nyelvünk minden rétegében.
Egészen bizonyos, hogy Balassinak, Károli Gáspárnak, Pázmánynak, Faludinak, Mikesnek, Berzsenyinek, Csokonainak, Vörösmartynak, Tompának, Petőfinek, Madáchnak és a fiatal Aranynak egy pillanatra se jutott eszébe, hogy a lenni + -va, -ve igeneves szerkezetnek a legkisebb köze volna a germanizmushoz. Ha egy kis statisztikai gyűjtést végzünk, kimutathatjuk, hogy Vörösmarty költői műveiben több mint 300-szor, Petőfi költeményeiben 200-szor, Tompa összes költeményeiben 220-szor, Arany költői műveiben 340-szer találjuk meg ezt a szerkezetet. És milyen nagy változatossággal! Ha klasszikusaink életre kelnének, és elolvasnák a szerkezetről 100 év óta összeírt cikkeket, kézikönyveket és nyelvtanokat, akkor vagy a saját műveiket dobnák a tűzbe – szégyenükben, vagy a nyelvhelyességi irományokat – haragjukban.
A germanizmus vádját valamikor az 1860-as évek táján agyalta ki néhány nyelvész, tanár és nyelvtaníró, és ez a koholmány egy-két évtized alatt járványként terjedt el nyelvészi és tanári körökben. Ha ebben a kérdésben tisztán akarunk látni, fehér lappal kell indulnunk.
A Jókai Kódex szövege, amelyben már mai formájában megtaláljuk a lenni + -va, -ve igeneves szerkezetet, a magyar nyelv 14. század végi állapotát tükrözi. Nem lehet kétséges, hagy az 1380 táján írásos szövegben olvasható szerkezet már jóval előbb ugyanebben a formában megvolt az élő nyelvben. Ebben az időben azonban még nem beszélhetünk német nyelvi hatásról. A germanizmus-vadászok tehát anakronizmust követtek el, összekeverték a korokat, mert nem lehet idegenszerű az a nyelvi eszköz, amely már abban a korban is járatos volt nyelvünkben, amikor a forrásul megjelölt idegen nyelv még nem hathatott nyelvünkre.
De vannak más bizonyítékaink a germanizmus babonájával szemben. Állítsuk egymás mellé a lenni + -va, -ve igeneves magyar szerkezetet, és azt a német szerkezetet, amelyet a németek a magyar szerkezet megfelelőjeként használnak. Magyarul így beszélünk: „Az ellátás biztosítva van”; „A levél meg volt írva.” Akik tudnak németül, azok így fordítják németre ezt a két mondatot: „Die Versorgung ist gesichert”; „Der Brief war geschrieben.” Hasonlítsuk össze a két szerkezetet. A német szerkezetben szereplő gesichert és geschrieben nem azt jelenti, hogy: biztosítva és írva, megírva, hanem azt, hogy biztosított, illetve: írott, megírt. Nyilvánvaló tehát, hogy a két szerkezet lényegesen különbözik egymástól. A magyar szerkezetben határozói igenév áll, a német szerkezetben múlt idejű (v. befejezett) melléknévi igenév. Ez legalább olyan nagy különbség, mint amennyire az alma különbözik a körtétől.
Továbbmenve, azt is megállapíthatjuk, hogy a németek igen sok esetben még csak nem is igenevet használnak a magyar -va, -ve igeneves szerkezet visszaadására, hanem egészen másképp szerkesztik a mondatot. Meglepő, hogy még az ablak nyitva van egyszerű kifejezést sem húzhatjuk rá a német kaptafára. Németül ez így van: das Fenster ist offen. Tehát se nem öffnend ‚nyitva’, se nem geöffnet ‚nyitott’. Az offen inkább olyasmit jelent, hogy: ‚nyílt’. Más példák a magyar és a német szerkesztés különbségére: „Meg leszel lepve” ‚das wird eine Überraschung für dich’ (= ez meglepetés lesz számodra); „Meg voltam akadva” ‚Ich wusste nicht was zu machen’ (= nem tudtam, mit is csináljak) stb. stb.
De van egy másik vád, azaz babona is az idegenszerűséggel kapcsolatban. A múlt század szemellenzős nyelvművelői azt tanították, és a mai nyelvművelők közül is sokan azt tanítják, hogy a szerkezet a latin szenvedő igeragozás hatására keletkezett.
Először is, akik tanultak latinul, jól tudják, hogy a latin szenvedő igéket, amelyek személytelen mondatszerkesztésre szolgálnak, a régi fordítók az esetek túlnyomó részében magyarul is szenvedő igékkel adták vissza. Éppen azért jártak el így, mert a latinban nincsen olyan szerkezet, amely csak megközelítőleg is hasonlítana a magyar lenni + -va, -ve igeneves szerkezethez. A „dictum est antiquis” kifejezést Károli így fordítja: megmondatott a régieknek. Eszébe se jut úgy fordítani, hogy: meg volt mondva a régieknek. Egyébként Károli csaknem minden latin szenvedő igét szenvedő igével fordít magyarra. Talán ez hat leginkább zavarólag ebben a kitűnő bibliafordításban a mai olvasó számára. Íme egy példa: „Ki jóllehet e világ fundamentomainak felvettetések előtt rendeltetett volt, de megjelentetett az utolsó időkben ti érettetek” (Péter 1. lev.). Apácai Magyar Enciklopediájában ilyesmiket találunk a latin szenvedő igék hatására: „hasonlóképpen helyheztettettek”; „csillagnak mondattathatik” stb.
Másodszor, a magyar -va, -ve igeneves kifejezéseket gyakran egész más kifejezésekkel kell megközelítően visszaadni latinul. Például: „Legyetek üdvözölve!” ‚Salvete!’; „Feledve nem lészen” (Pázmány) ‚Non erit in oblivione’ (= Nem lesz feledésben); „A folyó be van fagyva” ‚Flumen frigore constitit’ (= A fagytól beállt) stb.
Harmadszor, régi népdalainkban, amelyek a 17. századi daloskönyvekben maradtak ránk, de már nyilvánvalóan századokkal előbb szájrul szájra jártak, és terjedtek el országszerte, gyakran találkozunk a -va, -ve igeneves szerkezettel. Például:
Akár mennyek az világ végire,
Az tengernek tulsó szegletire,
Én szívembül nem lész kirekesztve,
Megkereslek, szívem, esztendőre.
Elég nagy szívemnek fájdalma,
Mellyért szívem búval rakva,
Hogy tőlem leszesz elválva,
Legyen Isten akarattya.
De el vagyok határozva,
Szabadságom el van zárva,
Ollyan vagyok, mint az árva,
Isten legyen jókkal áldva.
Akik azt állítják, hogy ezek a -va, -ve igeneves kifejezések a latinos -tattatik, -tettetik; -tattatott, -tettetett formákból keletkeztek, azok nem tudják megítélni, hogy valamely nyelv milyen mondattani formákat vehet át egy másik nyelvből.
Negyedszer, a magyarhoz legközelebb álló vogul és osztják nyelvben is megtaláljuk a létigével alkotott határozói igeneves szerkezetet. Ráadásul az osztják nyelvben még az alkotó elemek is hajszálra ugyanazok, mint a magyarban. Az osztjákban a határozói igenév képzője a -mán, amely ikertestvére a magyar -ván, -vén igenévképzőnek. A magyar nyelvből a -mán igenévképző kiveszett, de megmaradt a vele azonos eredetű -mány, -mény főnévképző (tartomány), amely a -vány, -vény főnévképzőnek ma is egyenrangú párja. Ide iktatok egy osztják határozói igeneves szerkezetet: lavem halmán ol, magyarul: lovam halván van, vagyis: meg van halva. A legközelebbi rokonnyelvek tanúsága szerint tehát kétség sem fér hozzá, hogy a magyar lenni + -va, -ve igeneves szerkezet gyökerei az ugor korba nyúlnak vissza, amikor őseink még hírét se hallották a latinoknak vagy a germánoknak (Nyelvőr, 102:279-81).
Ezek után önként vetődik föl a kérdés: hogyan történhetett meg, hogy erre az ősi szerkezetre a különféle rendű és rangú nyelvművelők mégis rásütötték a germanizmus bélyegét? Elemzésre egyáltalában nem vállalkoztak. Elég volt ennyit kijelenteni: ezt latinul is így mondják – tehát latinizmus, ezt németül is így mondják – tehát germanizmus. Eleinte inkább csak a szavakkal törődtek, de a szavak után fokozatosan a szólások, kifejezések, vonzatok, szerkezetek kerültek sorra. Így rótták meg többek között – a sok ezerből néhány példát kiragadva – ezeket: hangsúlyozni ‚akzentuieren’; tanulmányozni ‚studieren’; minden ok nélkül ‚ohne jede Ursache’; szeretetreméltó ‚liebenswürdig’; stb. stb. Már csak az hiányzott, hogy például a kő szavunkat is a germanizmusok közé sorolják avval az érveléssel, hogy a német-magyar szótárban a német Stein szó jelentéseként ezt találjuk: kő.
Az idegenkutatás tobzódását sokan kifogásolták. Jogosan! Mert a nyelvi eszközök, elsősorban a szavak eredetének vizsgálata sok szempontból előmozdíthatja ugyan a nyelvtudomány fejlődését, de a kifejezések, szólások, vonzatok több-kevesebb hasonlóságának kimutatása céljából végigpásztázni, gereblyézni, rostálni a körülöttünk élő összes népek nyelvét, és esetleg csak megközelítő, csupán látszólagos egyezés, hasonlóság alapján ráolvasni a magyar nyelv kifejezési eszközeire az idegen eredet szentenciáját – nem egyéb tudományos mázzal bevont szemfényvesztésnél. Az effajta nyelvészkedés heves tiltakozást váltott ki több oldalról. Arany is rosszallotta ezt az eljárást. Prózai írásokban és szatirikus versekben ítélte el a nyelvhelyeskedésnek ezt a formáját, mely végső soron oda torkollott, hogy a magyarok a környező nyelvek gyámkodása nélkül a legegyszerűbb gondolatokat, mondanivalókat se tudták volna kifejezni. Idézem Arany János idevágó sorait:
Kisütik, hogy a magyar nyelv
Nincs, nem is lesz, nem is volt;
Ami új van benne, mind rossz,
Ami régi, az meg tót.
(1878)
Szót, ragot és képzőt idegenből mennyit oroztál
Attól fogva, hogy e négy folyam árja itat,
Miklosich és Dankovszky nyomán, s irigyelve babérjok,
Egy sereg ifju tudós rád bizonyítja mohón.
(1881)
Ahogy indult a nyelvészet árja:
Árpád nyelve csak ferdített árja.
Mert a nyelvnek is van pestises járványa,
Ha nem volna, csinál doktora, bábája.
(1861 körül)
Az 1870-es évek vége felé a lenni + -va, -ve igeneves szerkezetet az iskolákban már a leginkább üldözendő nyelvi eszközök közé sorolták. A -va, -ve üldözése azután továbbgyűrűzött, s behatolt az irodalmi körökbe. Annyira, hogy Arany János nem bírta tovább nézni ezt az esztelen nyelvrongálást, és 1879-ben a Margitszigeten Simonyi Zsigmondnak, a Magyar Nyelvőr nagy tekintélyű munkatársának egy cédulát adott át, melyre egyebek közt ez volt írva: „Be van az én szűröm ujja kötve”; „A kállai utca ki van festve”; „Már a jelentés le volt tisztázva, mikor ő odajött”; „Ha le lesz írva, csak tedd a többihez”; „Mire a búza le lett vágva, beesteledett.” Ezek jogos magyar kifejezések.
Simonyi csak 1907-ben közölte a cédula tartalmát a Nyelvőrben, abban a tanulmányban, amelyet a lenni + -va, -ve igeneves kifejezések védelmében írt. Indulatos szavakkal ítélte el azt a kampányt, amelyet az iskolák folytattak a -va, -ve igenév ellen. Tanulmánya ezekkel a szavakkal kezdődik: „Valóságos őrület az, amit mostanában ezekkel a kifejezésmódokkal elkövetnek iskolai és irodalmi körökben. Országszerte el van terjedve az a balvélemény, hogy minden ilyen kifejezés hibás, magyartalan” (Nyr. 36: 385). Simonyi elsősorban az iskolát okolja ezért. Így folytatja: „Tanárainknak, tanítóinknak, könyvbírálóinknak olyan siralmas fogalmaik vannak a nyelv mivoltáról és nyelvünk életéről, hogy ilyen egyszerű kérdésekben nem tudnak eligazodni. Őnekik »rendkívül csúnyán« hangzanak azok a kifejezésmódok, amelyek ezrivel fordulnak elő régibb és újabb irodalmunkban, amelyeket széltiben használnak legjobb íróink s nyelvünknek legjelesebb művészei, s amelyek folyton-folyvást élnek Kárpátoktól Adriáig, még a legelrejtettebb falukban is... És tanítóink, akiknek ápolni és terjeszteni kell nemzeti nyelvünk gyökeres sajátságait, olyan kevéssé bízhatnak a saját nyelvérzékükben, hogy gondolkodás nélkül, szajkó módjára ismétlik vaskalapos nyelvtanosok alaptalan ítéleteit” (uo.).
Éles kifakadás ez a tanárokkal szemben. És ebben a formában szerfölött igazságtalan is. A lenni + -va, -ve igeneves szerkezet üldözésének ódiuma – nincs mit kertelni – a nyelvészek, nyelvművelők lelkét terheli elsősorban. És csak azután a tanárokét. Ha Arany János, a költő már 1879-ben aggódva nézte a tornyosuló veszélyt, a nyelvészek miért nem vették észre? Vagy ha észrevették, miért nem szálltak szembe azonnal a nyelvrombolókkal? Miért vesztegettek el hosszú évtizedeket ölbe tett kézzel?
Simonyi 1907-ben már bizonyára érezte, hogy a nyelvészek súlyos mulasztást követtek el, hiszen az ő feladatuk lett volna a magyar nyelv védelme, nekik kellett volna megvédeni nyelvünknek egyik ősi eszközét! Elhatározta tehát, hogy végre szembefordul az árral. Amikor azonban látta, hogy milyen vaskalapos sereggel kell megküzdenie, inkább a kompromisszumos megoldás mellett döntött.
Megszerkesztette az úgynevezett állapot-szabályt, amely úgy szólt, hogy csak akkor helyes és magyaros a lenni + -va, -ve igeneves szerkezet, ha állapotot jelöl. Evvel a mesterkélt állapot-szabállyal akarta megmenteni a -va, -ve igeneves kifejezéseknek egy részét: a kisebbik részét; eleve föláldozva a nagyobbikat.
A kompromisszum azonban ezúttal se vezetett jóra. Hiszen maguk a nyelvészek se tudták számos esetben eldönteni, hogy ez vagy az a kifejezés állapotot jelöl-e vagy sem. Napjainkban se tudják eldönteni. Az is zavarólag hatott, hogy az irodalmi alkotásokból jól ismert lenni + -va, -ve igeneves kifejezések jó része nem állt összhangban az állapot-szabállyal, amelynek határait éppen ezért folytonosan bővíteni kellett. Annyira, hogy az állapot szó már tartalmatlanná vált.
Az Értelmező Szótár így határozza meg az állapot fogalmát: „Az egyénnek testi-lelki minősége, helyzete, életének valamely szakaszán. Élettelen tárgynak hosszabb-rövidebb ideig tartó tulajdonsága.” Vizsgáljunk meg példaképpen néhányat a nyelvművelők által is helyesnek tartott irodalmi és köznyelvi kifejezések közül:
„Istennek ajánlva legyetek immár ti!” (Balassi); „A posztó meg van véve rég” (Petőfi); „Mária! bűneid meg vannak bocsátva” (Arany); „Az öreg pincér se gyanítja, Hogy versbe legyen kanyarítva” (Arany); „Ki vagy fizetve, béna koldus, S most meg fogsz halni” (Ady).
Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy Balassi fegyvertársainak, az egri vitézeknek nem volt testi-lelki minőségük az Istennek való ajánlottság, tehát nem voltak ajánlott állapotban. Nyilvánvaló, hogy a posztónak nem volt hosszabb-rövidebb ideig tartó tulajdonsága a megvettség, tehát nem volt megvett állapotban. Nyilvánvaló, hogy a bűnök nincsenek megbocsátott állapotban, az öreg pincér nem volt kanyarított állapotban, a béna koldus sem volt kifizetett állapotban.
Ha azt mondom: meg vagyok veletek áldva, akkor nem vagyok áldott állapotban; ha azt mondom: a rag itt ki van téve, akkor a rag nincs kitett állapotban; ha azt mondom: legyetek üdvözölve, akkor barátaim nincsenek üdvözölt állapotban; ha azt mondom: ez a kabát már el van adva, akkor a kabát nincs eladott állapotban. És így tovább.
Mármost, jól gondoljuk meg! Vajon ki az, aki beszéd vagy írás közben hajlandó latolgatni, az ujjain vagy a kabátgombjain számolgatni, hogy melyik kifejezés jelöl állapotot és melyik nem? S ha mégis hajlandó, és ráébred arra, hogy egy sereg -va, -ve igeneves kifejezés kétségtelenül nem jelent állapotot, holott ezek a nemállapotos kifejezések legnagyobb költőink, íróink legismertebb verseiben, műveiben is megtalálhatók, akkor elveszti az állapot-szabályba vetett hitét, de egyúttal arra az elhatározásra jut, hogy legcélszerűbb, ha a -va, -ve igeneves kifejezéseket valamilyen más megoldással pótolja. Ez az elhatározás, amiből idővel tömeges elhatározás lett, a -va, -ve igeneves szerkezet fokozatos háttérbe szorulását eredményezte, most már nemcsak az iskolákban, hanem a sajtóban is.
A nyelvészek, nyelvművelők közül sokan mind a mai napig nem ismerték el az állapot-szabály meddőségét, használhatatlanságát, káros voltát. Ahelyett, hogy már régen eltörölték volna a tudományos alapot nélkülöző szabályt, és jobban figyelembe vették volna a nyelvi valóságot, inkább azt a kényelmes eljárást választották, hogy a köznyelvi jelentéstől eltérő értelmet adtak az állapot szónak. Minden olyan igeneves kifejezésre, amelyet valamilyen oknál fogva nem zárhattak ki a használatból, rá akarták erőszakolni az állapot jelentést. Márpedig a köznyelvi jelentésnek önkényes megváltoztatása ebben az esetben éppúgy megengedhetetlen, mint minden más esetben. Ha a nyelvészek kifogást emelnek az ellen – joggal –, hogy a kereskedelemben a köznyelvi jelentéstől eltérő értelmet adjanak a bonyolít, kiszerel, göngyöleg szavaknak, akkor nekik maguknak sincs joguk ahhoz, hogy a nyelvművelésben önkényesen megváltoztassák az állapot szó jelentését, értelmét.
Aki eltéved egy labirintusban, nehezen találja meg a kivezető utat, mert a józanul megfontolt útkeresés helyett pánikszerűen akar menekülni. Így jártak a nyelvészek is a -va, -ve igeneves szerkezet esetében.
Pedig a 19. század végi kapkodást követő évtizedekben a nyelvészek közül többen is fölismerték a germanizmus babonájának romboló hatását és az állapotszabály meddőségét. El kellett volna vetni mind a kettőt, és elölről kellett volna kezdeni a kutatást a nyelvi valóság alapján. Sajnos, ennek az ellenkezője történt. Újabban némely nyelvészek kijelentették, hogy a magyar nyelvben használatos lenni + -va, -ve igeneves kifejezéseknek nincs mindig hasznos funkciójuk. Szerintük minden egyes esetben el kell dönteni, hogy van-e a szerkezetnek a mondanivaló szempontjából hasznos funkciója, és csak azokat a kifejezéseket szabad használni, amelyek megfelelnek ennek a követelménynek.
Elképzelhetjük, hogy mi lett ennek a következménye! Hiszen soha senki addig nem határozta meg a szerkezet funkcióit! Hogyan várhatták tehát, hogy bárki is eldöntse: van-e a szóban forgó szerkezetnek ekkor vagy akkor hasznos funkciója?
Persze sokan érezték ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát, és egy alkalommal, amikor egy nyilvános vita során határozottan síkra szálltam a lenni + -va, -ve igeneves szerkezet mellett, vitapartnereim fölszólítottak, hogy ha elutasítom az állapot-szabályt, akkor határozzam meg a szerkezet használatának szabályait. Ennek a kérésnek eleget téve próbáltam meghatározni a szerkezet funkcióit a magyar nyelvészek II. nemzetközi kongresszusán (1972) tartott előadásomban, amely kibővítve ugyanabban az évben nyomtatásban is megjelent a Magyar Nyelvőr 96. évfolyamának 4. számában.
Kutatásaim kiterjedtek a régi nyelvre, a népnyelvre, a köznyelvre, az irodalmi nyelvre, sőt a rokon nyelvekre is, ezek alapján sikerült fényt derítenem a szerkezet funkcióira és keletkezésére.
| A magyar nyelv minden rétegének tanúsága szerint a szerkezet a cselekvés vagy történés EREDMÉNYÉNEK jelzésére jött létre. |
Ha valamit beoltunk, akkor oltva van, régiesen oltván vagyon, vagyis az oltásnak az eredményét jelezzük. Az oltásnak kézzel fogható eredménye is van: az oltvány, amiből egy kis elmélkedéssel rájöhetünk arra, hogy a -ván, -vén igenévképző azonos a -vány, -vény főnévképzővel. Régen így beszéltek: Én is tanítván (= tanítva) vagyok, vagyis engem is tanít valaki, egy bizonyos tanítómester. Ezt az „Én is tanítván vagyok” kifejezést bizonyára mai nyelvérzékkel is mindenki úgy érezheti, hogy közel áll a ma is használatos másik kifejezéshez: Én is tanítvány vagyok. Innen már csak egy lépés kellett a -ván, -vén igenévképző és a -vány, -vény főnévképző különválásához (Nyelvőr, 102: 280).
Ha kiterjesztjük vizsgálódásunkat az osztják és a vogul nyelvre, ugyanarra a megállapításra jutunk: a létigével alkotott határozói igeneves szerkezet legközelebbi rokon nyelveinkben is a cselekvés és a történés eredményét jelzi. Az osztják és vogul szövegekben gyakran találunk efféle határozói igeneves kifejezéseket: Jól meg van mérve; A kutyák meg vannak kötve; Valahova el lett vive; A róka egy helyen el van rejtőzve; A suba ugyancsak ki van cifrázva; Ezért volt a rénszarvasbőr leterítve; stb.
Az eredmény jelzése a magyarban csakúgy, mint az osztjákban és a vogulban különféle irányokba ágazott el. Ez érthető. Ha ugyanis nem annyira a cselekvés vagy a történés köti le a figyelmünket, hanem annak eredménye (nem az oltás, hanem az oltvány), akkor a cselekvés és a történés mintegy mozdulatlanná merevedik. Így jöttek létre a cselekvés és a történés mozdulatlanná merevített (statikus) és ezáltal jobban szemlélhető formájából az alábbi funkciók:
Személytelen mondatszerkesztésre minden nyelvnek szüksége van. Meg is található minden nyelvben, legközelebbi rokon nyelveinkben ugyancsak. Ehhez sokféle eszköz állhat rendelkezésre. A magyarban ilyen eszköz többek között a lenni + -va, -ve igeneves szerkezet. A személytelen szerkesztésnek több indító oka lehet:
Az élőbeszédben igen fontos a szemlélet kérdése. A magyar nyelv, más nyelvekhez hasonlóan, ki tud fejezni egészen finom szemléleti különbségeket is. Ha a tegnapi napot élénken magam elé képzelem, mintegy a jelenben szemlélem, akkor a múltbeli cselekvés közlésére használhatok jelen időt is. Például: „Képzeld, tegnap, amint megyek az utcán, egyszercsak megállít egy ismeretlen ember, és így szól hozzám...”. A lenni + -va, -ve igeneves szerkezet kiválóan alkalmas ilyen szemléleti különbségek kifejezésére.
Jól tudom, mások is bizonyára tudják, hogy miért van ez a nagy berzenkedés a százszor meg lett mondva kifejezés ellen. Azért, mert a nyelvművelők szerint a lesz és lett igealakot egyáltalában nem szabad használni -va, -ve igeneves kifejezések szerkesztésére. Hogy miért? Mert a nyelvművelők szerint a lesz + -va, -ve és a lett + -va, -ve mindig gyanúsítható germanizmussal, de egyébként sem igen alkalmas az állapot kifejezésére. A germanizmus és az állapot babonájának megdöntése után persze ez az önkényes ítélkezés automatikusan érvényét veszti.
Nem felejtettük el még Arany Jánosnak azt a nevezetes céduláját. Ha jól megnézzük a cédulát, láthatjuk, hogy lesz és lett igealakkal szerkesztett -va, -ve igeneves kifejezés is szerepel rajta. De Arany a saját költeményeiben is használ ilyen kifejezéseket: „Mire a nap még egyszer kisütne, Német zászló lesz oda felütve” (Török Bálint); „Aranyozva lettek a vad sziklák” (A lantos). Másoktól is idézhetünk példákat. Vörösmarty: „Teljesítve lesz parancsod” (Csongor és Tünde); „De a vihar megengesztelve lőn” (Mese a rózsabimbórul). Petőfi: „Még csak néhány perc És kockánk eldobva lészen” (Jőj el végre); „Ketté lett vágva multja és jelenje” (Az apostol). Adynak egyik híres verse is idekívánkozik: „Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve” (Elbocsátó szép üzenet). Illyés Gyulával zárom a sort: „az óceánhoz, a szigetvilághoz, ahonnan kizártan lettem bezárva” (Amiel udvarol).
Az eredmény jelzésének csupán altípusa az állapot jelölése, amely a lenni + -va, -ve igeneves kifejezéseknek jóval kisebb hányadára terjed ki, mint a nyelvművelők hirdették és hirdetik. Az idetartozó állapotjelző kifejezésekkel jelölhetem egyrészt a fizikai állapotot: ki van sütve, föl van forralva, ki van száradva, ki volt merülve, be volt rúgva, másrészt a lelki állapotot: meg volt tébolyodva, meg vagyunk elégedve, halálra volt rémülve. Ennek a szűkebb körű típusnak alapján szerkesztették meg a nyelvművelők a lenni + -va, -ve igeneves szerkezet használatának a szabályát.
Tipikus magyar kifejezésmód, amely egyetlen más nyelvben se található meg. Példák: „Amit én csinálok, az meg van csinálva.” Értsd: jól meg van csinálva. – „Ha ő eltesz valamit, akkor az el van téve.” Értsd: nehéz megtalálni. – „Akit az Isten ver, az meg van verve.” Értsd: szörnyen, keservesen.
Gyakori eset, hogy a szerkezetben az igenév a mondanivaló szempontjából nem lényeges elem, csupán színezésre, kiegészítésre szolgál. Például: „A bögre csordultig volt töltve”; „A szobor egyetlen márványtömbből van alkotva”; „Mind a négy sarkába babám neve van varrva”; „A szeme vörösre volt sírva.” A közlő elsősorban azt akarja mondani, hogy a szeme vörös volt. Tömören közli ennek az okát is: a sírástól volt vörös.
Egyes nyelvművelők azt állították, hogy a mozgást, helyváltoztatást jelentő igék nem alkothatnak igeneves szerkezetet. Ha azonban az élő nyelvet vizsgáljuk, ez az állítás megdől. Például: „De lám, mintha ördög volna belé bújva” (Arany: Toldi); „Feje a vállára van billenve” (Gárdonyi: A láthatatlan ember); „A kertben találtam meg, rá volt borulva a kerítésre”; „A bor egy csöppig ki volt folyva”; „A fa alól szedtem föl, le volt esve.”
Az összefoglaló cím alá különféleképpen csoportosítható kifejezések tartoznak. Csak néhányat említek közülük:
Nyelvészek és laikusok egyaránt szokták hangoztatni – rendszerint gúnyolódva –, hogy kétségtelenül hasznos meghatározni a -va, -ve igeneves szerkezet legfőbb sajátosságait, legfontosabb funkcióit, de evvel még nincs teljesen megoldva a kérdés, mert nem kapunk útbaigazítást arra nézve, hogy milyen igékkel lehet és milyenekkel nem lehet -va, -ve igeneves szerkezetet alkotni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden ige alkalmas erre a szerepre. Mindjárt sorolnak is ilyen alkalmatlan igéket: énekel, esik, ugrik, mutat, belép, mászik stb. És rögtön következnek a nagyágyúnak szánt példák is. Mert lám, nem szerkeszthetünk például efféle mondatokat: „Ez a nóta szépen van énekelve”; „Kovács Péter már 20 éve be van lépve a társaságba”; „A macska föl van mászva a fára”; „A mókus le van ugorva a fáról”; „Füge lesz neki mutatva” stb. Persze némelykor ilyen alkalmatlannak látszó igével is alkothatunk -va, -ve igeneves szerkezetet. Petőfinél például A helység kalapácsa című elbeszélő költemény Mutató Táblájában ezt olvashatjuk: „azonban az nincs megénekelve: hogy...” Az esik igére már előbb említettem példát. De nem is ez a lényeg.
Szomorú és egyúttal nevetséges dolognak tartom, amikor a magyar nyelv berkeiben többé-kevésbé jártas felnőtt emberek ilyen gyerekesen érvelnek, ilyen tudománytalanul okoskodnak. Hiszen sok más nyelvi jelenséggel kapcsolatban is argumentálhatnánk hasonlóképpen. Sajnálkozhatnánk azon, hogy nem kaptunk pontos szabályt arra nézve sem, hogy milyen igékből lehet és milyenekből nem lehet visszaható igét képezni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem minden ige alkalmas erre. Nem fogalmazhatunk például efféle mondatokat: „Ez a nóta szépen éneklődik”; „K. P. már 20 éve belépődött a társaságba”; „A macska fölmászódott a fára”; „A mókus leugródott a fáról”; „Füge fog neki mutatódni” stb. Tehát papiroson minden igéből képezhetünk visszaható igét. De minek? És senkinek se jut eszébe, hogy komoly formában, közlés céljából a fentiekhez hasonló mondatokat szerkesszen visszaható igével.
Ugyanez a helyzet a lenni + -va, -ve igeneves szerkezettel kapcsolatban. Aki tanácstalanul áll, ha netalán döntenie kell, hogy mondhat-e, írhat-e ilyesmit: „Be van lépve a társaságba”; „Föl van mászva a fára” stb., az nem tud jól magyarul, vagy megromlott a nyelvérzéke. Magyar anyanyelvű ember ezeken egy pillanatig sem gondolkodik. Hiszen a szellemtelenül csipkelődők, gúnyolódók éppen azért sorolnak föl hajuknál fogva előráncigált példákat, mert maguk is jól tudják, hogy a kipécézett igék nem alkalmasak -va, -ve igeneves kifejezések szerkesztésére. De vajon csak önnönmagukat tartják képesnek ilyen döntés hozatalára? Azt gondolják talán, hogy rajtuk kívül más közönséges halandóknak folytonosan töprengeniük kell minden nyelvi eszköz használatán?
Nem hiszem, hogy bárkinek, akár élőszóban, akár írásban szüksége van ilyen mérlegelésre, latolgatásra, föltéve, hogy magyar az anyanyelve. Bátran állíthatjuk, hogy minden magyar anyanyelvű ember pontosan tudja, hogy mikor lehet használni a lenni + -va, -ve igeneves szerkezetet, hacsak nincs megfertőzve a nyelvi babonáktól. Annak idején a katonaságnál, ha egy honvéd bement valamilyen okból egy idegen legénységi szobába, és ott egy magasabb rendfokozatú személyiség, mondjuk: egy őrvezető is tartózkodott, akkor a honvéd így jelentkezett feszes vigyázzállásban: „Őrvezető úr, alázatosan jelentem, beléptem a legénységi szobába.” Egyetlen honvéd se mondta soha így: be vagyok lépve. Az egyik népdal ö-ző nyelvjárásban így kezdődik: „Fölmásztam az epörfára, Beakadt a gatyám szára.” Soha senkitől nem hallottam ezt így énekelni: „Föl voltam mászva az epörfára, Be lött akadva a gatyám szára.” Még attul sem, aki hírét se hallotta a szabálykönyvnek.
Mivel az állapot-szabály nem vált be, sokkal radikálisabb szabályt kellett kitalálni. Olyat, amin egy pillanatig sem kell gondolkodni. Találtak is hosszas keresgélés után a nyelvművelők. Eleinte csupán szórványosan emlegették, mintegy kísérletképpen, s csak néhány évtizede kezdték hivatalosan és széleskörűen alkalmazni azt a semmilyen gondolkodásra nem késztető, mesterkélt szabályt, amely így hangzik: Ha nem vagyunk biztosak a -va, -ve igeneves szerkezet helyességében, akkor használhatunk helyette ragozott, cselekvő igealakot.
Meg is látszik a tanács eredménye! Ha az ember a mai napilapokat, folyóiratokat olvassa, keresve is alig talál lenni + -va, -ve igeneves kifejezéseket. A mondatok olyan ügyes machinációval vannak fogalmazva és szerkesztve, hogy csaknem mindig ott büszkélkednek bennük megoldásként a nyelvművelők által javasolt ragozott igék: elintézték, megoldották, elhatározták stb. Az persze a ragozott igéből se derül ki, hogy kik intézték el, kik oldották meg, kik határozták el. Ugyanakkor eltolódik az egész mondatnak a hangsúlya, elsikkad a mondanivalónak a lényege.
Azok a nyelvészek azonban, akik a magyar nyelv kifejezésbeli gazdagságát nagyra értékelik, egyáltalában nincsenek megelégedve a ragozott ige egyeduralmának kinyilatkoztatásával. A kifejezési eszközöknek effajta szándékos csökkentése, tapasztalatom szerint, csak a magyar nyelvvel kapcsolatban volt lehetséges. Soha nem olvastam olyan angol nyelvkönyvet, amely azt tanította volna, hogy ha nem vagyunk biztosak valamelyik igeidő használatában, akkor használhatunk helyette más igeidőt. Sohasem olvastam olyan finn nyelvkönyvet, amely azt tanította volna, hogy ha nem vagyunk biztosak a partitívusznak nevezett eset használatában, akkor használhatunk helyette tárgyesetet.
A nyelvszegényítő tanáccsal szemben a valóság az, hogy nem használhatunk a -va, -ve igeneves szerkezet helyett tetszés szerint ragozott igét. Néhány példa: „Meg volt győződve, hogy a gyerek tőle származik, pedig ha elárulnám neki, hogy...”; „Meggyőződött róla, hogy a gyerek tőle származik.” Az igeneves szerkezet itt hiedelmet fejez ki, a ragozott ige pedig bizonyosságot. „Napjai meg vannak számlálva.” Nem mondhatjuk, hogy megszámlálták a napjait. „Ne verjetek itt sátrat, mert ki lesztek téve a szélnek.” Nem mondhatjuk, hogy kitesznek titeket a szélnek. „Ma egész nap be voltam fogva.” Nem mondhatom, hogy ma egész nap befogtak. Hogy nem a mesterkélt regulázás, hanem az élő nyelvhasználat adhat útbaigazítást, mutatják a szinte jelentéktelen formai eltéréssel járó lényeges jelentésváltozások még magán az igeneves szerkezeten belül is. Például: „Halálra voltak szánva” és „El voltak szánva a halálra”. Mindenki érzi a különbséget.
Az a törekvés, hogy mindenáron cselekvő személyeket keressünk olyan mondatokban is, ahol erre voltaképpen nincs szükség, terjengőssé teszi a mondatszerkesztést. Ugyanakkor bizonytalanná, hiszen a ragozott igealakok mindig határozott személyhez fűződnek, holott igen gyakran több különböző személy is végezheti egyidejűleg ugyanazt a cselekvést.
A ragozott ige erőltetett használata sokszor meghamisítja a mondanivaló lényegét, mert túlzott hangsúlyt ad a cselekvő személynek a cselekvés eredményével, a cselekvés tényével szemben. Olyan hangsúlyt, amely távol áll a közlő szándékától. Ez folyton-folyvást megmutatkozik, amikor valamilyen idegen nyelvű szöveget magyarra kell fordítani, mert az idegen nyelvű szövegek – angol, orosz, finn (!), német szövegek – gyakran tartalmaznak személytelen fogalmazást, s ezáltal szinte megoldhatatlan föladat elé állítják a fordítókat, mivel napjainkban a személytelen szerkesztésnek a „legális” lehetősége el van előlük zárva. Mit tehetnek tehát? Illegális lehetőségekhez folyamodnak. Ilyen lehetőség több is van. Az egyik a terjengős kifejezések alkalmazása.
Terjengős kifejezéseknek nevezik a nyelvművelők azokat, amikor a közlők több szót használnak, holott egy is elég volna. Ilyen kifejezések: befejezést nyert, felvételt nyert, elintézésre került, alkalmazásra talált stb. Tagadhatatlan, hogy a nyelvművelőknek igen nagy részük van a terjengős kifejezések elterjedésében, mert meggátolták a magyar nyelv rendszerének és szellemének megfelelő személytelen kifejezések alkalmazását.
A terjengős kifejezéseknél sokkal nagyobb kárt okozott a magyar nyelvnek a -t, -tt képzővel alkotott múlt idejű (befejezett) melléknévi igenév gátlástalan alkalmazása. Ez szintén kényszermegoldásként bukkant föl és terjedt el az üldözött -va, -ve igeneves kifejezések helyett.
A „suksük” nyelv mintájára „tötö” nyelvnek nevezem azt a magyartalan nyelvhasználatot, amikor egyesek – manapság elég sokan – a -t, -tt képzős igenevet használják névszói állítmányul. Például: Az ellátás nálunk biztosított; Az előzés megengedett; A probléma még nem megoldott stb.
A „tötö” nyelv a század elején kezdett itt is, ott is föltűnni, főleg a publicisztikában, de csak szórványosan. Az 1910-es években divatossá vált, és a nyelvészek is fölfigyeltek rá. A -t, -tt igenév magyartalan használata ellen Simonyi Zsigmond írt először a Nyelvőr 46. évfolyamában (1917), majd utána a következő két évfolyamban is. Rámutatott arra, hogy a -t, -tt igenévnek névszói állítmányként való használata ellenkezik nyelvünk rendszerével: hibás magyarság, amely a német nyelv egyik sajátos nyelvi eszközének utánzásaképpen jött létre. Hogy ez valóban így van, azt az előzőkben világosan láthattuk. Emlékezzünk csak vissza, hogy amikor a német „Der Brief war geschrieben” kifejezést szó szerint lefordítottuk, ezt kaptuk: A levél írott (megírott) volt. Amikor ezt a német kifejezést: Die Versorgung ist gesichert szó szerint lefordítottuk, ezt kaptuk: Az ellátás biztosított. A „tötö” nyelv tehát nem egyéb, mint a német melléknévi igeneves kifejezéseknek szolgai, magyartalan fordítása, vagyis telivér germanizmus.
Simonyi azt írta, hogy a -t, -tt képzős igenévnek szóban forgó használata ellenkezik nyelvünk rendszerével. Vajon szabályokba foglalhatjuk-e a -t, -tt igenévnek azt a használatát, amely nem ellenkezik, hanem összhangban áll nyelvünk rendszerével, hogy ennek alapján a helytelen használatra is rámutassunk? Igen, pontos szabályokba foglalhatjuk!
Ha teljesen elszigetelve, a szövegkörnyezetből kiragadva szemléljük ezeket a szavakat: adott, járt, beszélt, sikerült, nem tudjuk, hogy igeneveknek vagy igéknek minősítsük-e őket. Teremtsünk nekik szövegkörnyezetet, máris minden világossá válik. Ha főnevet teszünk utánuk: adott szó, járt út, beszélt nyelv, sikerült vállalkozás, akkor jelzőként állnak mint melléknévi igenevek. Ha személyes névmást, mutató névmást vagy főnevet teszünk eléjük: ő adott, a gyerek járt, az beszélt, ez sikerült, akkor állítmányi szerepet töltenek be.
A -t, -tt igenévképzővel ellátott igetövek eredetileg kizárólag igenevek voltak, és csak később, a szövegösszefüggésben váltak igévé, illetve a mondatban váltak igei állítmánnyá. Mindezt tudva, most már megfogalmazhatjuk a -t, -tt igenév használatának szabályait.
Nyilvánvaló, hogy csakis a második pontban követhetünk el hibát a -t, -tt képzős igenév használatával kapcsolatban, abban az esetben, ha a -t, -tt igenevet szenvedő névszói állítmányként használjuk, hiszen nem tehetünk minden formai átalakítás nélkül tárgyatlanná egy tipikusan tárgyas igét. Mindjárt meg is szerkeszthetjük a tiltó szabályt, negyedik pontként:
Határozottan le kell szögeznünk, hogy aki ilyesmit leír, aki ilyesmit mond, az vagy nem tud jól magyarul, vagy megromlott a nyelvérzéke. Ha valaki ezt leírja, vagy mondja: Ez a lehetőség kizárt; A lakosok a folyó vizére utaltak; A csoport két tagja már adott; – tehát a „tötö” nyelvet használja, az ugyanolyan magyartalanságot követ el, mint aki elvéti a tárgyas igeragozást, és ilyesmit ír vagy mond: „Jól tettél, hogy megvettél.” A „tötö” járvány több szempontból is nagy károkat okoz a magyar nyelvnek.
A magyar nyelvészek, nyelvművelők Simonyi Zsigmond említett cikkeinek megjelenése óta, 60 éven át keveset tettek, hogy megakadályozzák a „tötö” járvány terjedését, amely minden babonánál jobban pusztította és pusztítja a lenni + -va, -ve igeneves szerkezetet, az amúgy is elszürkült magyar igeragozásnak egyik értékét. Egyesek nemcsak hogy nem akadályozták, hanem még elő is mozdították ennek a járványnak elharapózását. Van néhány olyan nyelvész és filológus, aki nem riad vissza a „tötö” nyelv használatától, sőt olyan is akadt, aki védelmébe vette ezt a magyartalanságot.
Lőrincze Lajos volt a közelmúltban az első, aki tollat ragadott, hogy szembeforduljon vele. Az Élet és Irodalomban közölt cikkében (Meg vagyon írva, 1978. 9. sz.) a példák seregével pellengérezte ki, és bélyegezte a germanizmus szülöttének ezt a járványt. Röviddel utána Éder Zoltán az Édes Anyanyelvünk folyóiratban (1979. 2. sz.) ostorozta szenvedélyes szavakkal, Arany Jánosra hivatkozva, ezt az „őrültséget”.
Nem kevésbé szenvedélyes szavakkal kelt ki ellene Kolozsvári Grandpierre Emil (A nyelvészet és a nyelvtények, Kritika, 1979. 4. sz.). Szerinte a nyelvművelés egyik legnagyobb bűne, hogy „nem fordult szembe határozottan azzal az évszázados hadjárattal, amit rövidlátó tanárok, újságírók és mások a lenni + -va, -ve igeneves szerkezet ellen folytattak”. Ennek a mulasztásnak eredményeként terjedt el – írja – a „tötö” nyelv (meghökkentő példája: A szélhámos leleplezett), amely nemcsak csúnya, egyhangú, hanem sérti az ép nyelvérzéket és a józan észt.
Ha visszatekintünk az elmondottakra, és a nyelvhelyesség ítélőszéke elé visszük a méltatlanul vádolt, igazságtalanul üldözött lenni + -va -ve igeneves szerkezetet, akkor a nyelvhelyesség elveit, nyelvünk „törvényeit”, a nyelvtörténet tanulságait mértékül véve csak azt mondhatjuk: „tősgyökeres magyar szerkezet, az őshazából hoztuk magunkkal”.
A nyelvészeknek éppen azért kötelességük, hogy jóvátegyék mulasztásukat. Hiszen ők voltak azok, akik a közelmúltban is hevesen tiltakoztak, amikor Erdődy János kinyilvánította, hogy a nyelvészek hümmögő, passzív magatartása miatt sorvadt el a magyar igeragozás. Nem a jogos vádak ellen kell tiltakozni, hanem erőteljesen szembe kell fordulni a nyelvrombolással. Addig, amíg nem késő!
A lenni + -va, -ve igeneves szerkezet ügyében csak akkor várhatunk javulást és fordulatot, ha egyértelműen kinyilvánítjuk – tanulmányokban, cikkekben, kézikönyvekben, tankönyvekben –, hogy a létige minden alakjával, tehát a lesz és a lett igealakkal is alkothatunk -va, -ve igeneves szerkezetet. Éppen úgy, ahogy a példák sokaságának tanúsága szerint az egész magyar nép, minden magyar költő és író, minden időben alkotott és alkot.
Jókai Kódex: „kinek mindenek valának megjelenve.” Bécsi Kódex: „Az is tudván vagyon.” Müncheni Kódex: „mert mondván vagyon a véneknek.” Apor Kódex: „fogva vagyon édes szűz Mária.” Jordánszky Kódex: „kik parancsolván vannak tinektek.” Debreceni Kódex: „Tudván Jézus, hogy immár minden végezvén vagyon.” Érsekújvári Kódex: „Az idvességemnek úta nékem ez éjjel lőn mutatván.”
Balassi Bálint: „Az versszerző neve fel vagyon jegyezve”; „Istennek ajánlva legyetek immár ti!” Pázmány Péter: „Az egész világ előtt tudva leszen” (Préd.); „akik elfáradtatok és bűn terhével súlyosítva vagytok” (uo.). Szenczi Molnár Albert: „Mert ő olyan mint a jó termő fa, Mely a víz mellett vagyon táplálva” (1. zsoltár); „Boldog az, akinek nagy bűnös volta Istentől nincs neki tulajdonítva” (32. zsolt.); „Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva” (90. zsolt.). Zrínyi Miklós: „Van kötve koronád holdból és szép napbul” (Szigeti veszedelem); „Kegyetlen sastoll van szegezve paizsán” (uo.). Gyöngyösi István: „Megyen az setétség előtte szaladva, S az tengereken túl vagyon már haladva” (Murányi Vénusz).
Mikes Kelemen: „Itt vagyon a mi rakás kenyerünk elhintve” (Törökországi levelek); „Akit az Isten oltalmaz, meg vagyon oltalmazva” (uo.); „Ebül vagyunk szállva” (uo.); „Ezek két házra vannak elosztva” (uo.). Faludi Ferenc: „Már az udvarnak is meg vagyon mondva az isten hozzád”; „Ez a munka egyenesen a nemes úrfiak oktatására vagyon intézve”; „a lagzi nem volt érdeméhez szabva”; „amint meg vagyon ígérve és írva”; „ne kiméllenék a költséget, meg lészen fizetve.”
Vörösmarty Mihály: „Széles kalap van nyomva fejébe” (Becskereki); „Hozzád vagyon láncolva szellemem, Hozzád van az teremve, mint az ág” (Laurához); „És ezért lőn telkéből kizárva” (Csik Ferke); „Válasszon a kisasszony a három közül egyet, s kettő büntetve lesz” (A fátyol titkai); „Ezen levélben uraságod igen meg van dicsérve” (uo.); „De mindörökre számkivetve légy” (Csongor és Tünde); „Teljesítve lesz parancsod” (uo.); „S őrhelyére mindenik Álljon el, míg híva nem lesz” (uo.).
Petőfi Sándor: „Hol boldog évim följegyezve vannak” (Búcsú 1844-től): „Mindenféle zsinorral úgy Ki volt kanyargatva” (A jó tanító); „Még csak néhány perc, És kockánk eldobva lészen” (Jőj el végre, valahára); „Ez volt mindeniknek fejében föltéve” (János vitéz); „S szívemből is ki vannak irtva már Az elválástól támadott sebek” (Tündérálom); „De ahhoz szokva még ottan se voltam” (Az apostol); „És én csak azt mondom nemzetemnek... figyelme nem lesz eltékozolva” (Úti jegyzetek); „A magyar mérték és rím még nincs meghatározva” (Előszó).
Tompa Mihály: „Midőn szennyes pályája futva volt” (Márványszobor); „A nagy kérdés nincsen megoldva” (Éjjel); „Kétség s titok föl lesz derítve” (uo.); „Feje nyitott szemmel lábához hullva van” (Sírboltban); „Minden feledve lett” (A halász). Madách Imre: „Előtted egy öröklét van kitárva” (Az ember tragédiája); „Be van fejezve a nagy mű” (uo.); „Mert arra van teremtve” (uo.); „Jól tudtam én, hogy amit tesz atyám, Az jól van téve” (uo.); „mink vagyunk hivatva E ronda démont féken tartani” (uo.); „El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve” (uo.); „Helyette minden úgy el van lapulva” (uo.); „kényszerülve lesz Engedni az anyag kívánatomnak” (uo.); „És biztosítva áll nagyság, erény” (uo.).
Arany János: „Még is meg van halva” (A tudós macskája); „Aranyozva lettek a vad sziklák” (A lantos); „A nagy játékrendből ki lesz hagyva” (Az agg színész); „Három nehéz munka lesz nyakába mérve” (Rózsa és ibolya); „Egyszer – amint füllel földön fekve vala” (Murány); „De lám, mintha ördög volna belé bújva” (Toldi); „Nem bánja, ha Lőrinc oda van is értve” (Toldi szerelme); „Szorítva nyakára egy drága zsinór van” (uo.); „Nem, nem! az a titok nincsen elárulva” (uo.).
Jókai Mór: „Ha ez összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz süllyesztve mind a kettő” (Az aranyember); „Nagyon rendszeresen van az elintézve” (uo.); „Önnek a hajója biztosítva volt a trieszti biztosító társulatnál” (uo.); „Dicsőült I. Ferenc császárnak arany szavai minden liferáns emlékkönyvébe fel lesznek jegyezve” (uo.); „Rögtön ki lett küldve egy commissio” (uo.); „összeesküvő versenytársai ki lettek játszva” (uo.); „Ehhez lett utasítva a kérdéses ügy” (uo.). Mikszáth Kálmán: „Meg vagyok elégedve, amice” (Szent Péter esernyője); „Az egész csehországi birtok csak a rokonok számára volt kigondolva” (uo.); „Aki a verebek elijesztésére van hivatva” (uo.); „Így vagyon ez feljegyezve Márton híres szakácskönyvében” (uo.); „az ágy el volt öntve vérrel” (uo.); „A kilenc asszonyság erkölcsi pellengérre lett állítva” (uo.); „ha oda lesz írva a sírkövére, hogy nemes ember, a saját penicillusommal vakarom le” (uo.); „És ebben az egyben van elhibázva” (uo.).
Móricz Zsigmond: „A tarisznya a szögről le volt véve” (Betyár); „a társadalom úgy van berendezve” (uo.); „ezzel el volt intézve az egész dolog” (uo.); „mindhárom eset vakmerően volt végrehajtva” (uo.); „csak öt forintom legyen félretéve” (uo.); „nagy darab parizer volt belecsavarva” (uo.); „az van feltételezve, hogy a közrend egyformán megvédelmez mindenkit” (uo.). Krúdy Gyula: „Ki van vetve a háló a barátunkra” (Utazások a vörös postakocsin); „kellemes illatokra volt teremtve” (uo.); „mintha az ősz és a tavasz színeiből volna összerakva” (uo.); „Olyan csók volt, úgy is volt szánva” (uo.); „eredete révén predesztinálva van” (uo.); „ezerlírás utalvány van a kesztyűjébe rejtve” (uo.).
Ady Endre: „De éltem, sorsom ki van mérve” (Szeress engem, Istenem); „Szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod, Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva” (Vén diák üdvözlete); „S legtöbbet az ér, aki meg van halva” (Csépel az idő); „Nagy titkokkal bele van edzve Szemünkbe” (Akit egyszer megláttunk); „Rájuk van a Jövő vetve” (A Ma kiebrudaltjai). Kosztolányi Dezső: „gallérja otthonosan ki volt gombolva” (Édes Anna); „A kocka el volt vetve” (uo.); „karrierjét voltak hivatva előmozdítani” (uo.); „Vallatgatták, hogy van megelégedve” (uo.); „Nem vagyok neki bemutatva” (uo.); „minden bútor és kis tárgy be volt avatva tervébe” (uo.).
Veres Péter: „nem azon volt az izgalom, hogy lesz learatva, hanem” (Szűk esztendő); „Estefelé ki lett azért szántva” (uo.); „ide lettek irányítva vagy innen máshová” (Számadás); „Akkor pedig mire ideér, meg lesz veszve” (Pályamunkások); „Ha nem tudja, akkor el van átkozva” (uo.). Karinthy Ferenc: „annyira el van szigetelve a földkerekség többi népétől” (Epepe); „talán rendelve voltak valahova” (uo.); „Ez az állomás pirossal volt bekarikázva” (uo.); „A szobája ma is rendbe volt téve” (uo.); „A térség másként volt kiképezve” (uo.).
Tabi László: „Meg vannak őrülve” (Tücsök és bogár); „Nem lennék meglepve, ha” (uo.); „Bocsánat, de nem vagyok kialudva” (uo.); „Elég jól el van találva” (uo.). Szabó Magda: „két (részletre) vásárolt tájkép van feltüntetve” (Régimódi történet); „nincs annyira megijedve” (uo.); „kevesli a kosztpénzt, és semmivel sincs megelégedve” (uo.); „a haja kétoldalt le van húzva” (uo.); „aztán maid le leszek kötve úgyis” (uo.).
Kolozsvári Grandpierre Emil: „Ha még nincs eljegyezve, engedje meg, hogy bemutatkozzam” (Hullámtörők); „Védve vannak a bombatámadásoktól” (uo.); „kiadó és szerző egyformán érdekelve volt a kézirat ártalmatlanságában” (uo.); „a Kapás utcában van bejelentve” (uo.); „inkább arra, mert ez már meg van terhelve” (uo.). Tersánszky J. Jenő: „Mintha eleve csavargónak lett volna rendelve” (Kakuk Marci); „Csak dolgozzatok, hogy asszonyotok meg legyen veletek elégedve” (uo.); „A kocsisoknak és kocsisnéknak is ki lett adva, hogy” (uo.); „Már én el voltam rá készülve” (uo.); „Össze vagyunk mink is paklizva” (uo.); „az új pakli kártyák meg vannak jegyezve a hátukon” (uo.).
Kriza János: „Erigy Pista haza! bé van a ló hajtva” (Vadrózsák); „Attól én meg vagyok fosztva, A jó mind másnak van osztva” (uo.); „Hadd hervadjon mulandó virága, Fonnyadt szára szívemhez lesz zárva” (uo.); „Az óriás tarisznyája kilenc bihalbőrből volt csinálva” (uo.); „a kova a zsebiből el vót esve.” Erdélyi János: „Akit én szeretek, meg van az szeretve” (Népdalok és mondák); „De az ő hívsége nem lesz elfelejtve” (uo.); „Pej paripám arra vagyon szoktatva” (uo.); „Szerelem van itt elvetve, Reá búbánat ültetve” (uo.); „Be vagy te a szívembe kerítve” (uo.). Horger Antal: „Az ő fejrevalója meg lesz tágítva a fején” (Hétfalusi csángó népmesék); „Hát a molnár éppen nem volt otthon, el volt menve az erdőre fáért” (uo.); „de azok el lesznek aluva” (uo.); „a nagyobb néném egy hollóhoz van férjhez menve” (uo.); „ki volt hirdetve” (uo.). Széki népmesék: „Nézd meg a kicsi kamrámat, milyen szépen be van rendezve”; „A kutya el volt aludva, nem hallotta meg”; „Egy csepp bor sincs a hordóban, a dugó ki van esve”; „A fazék fel van borulva”; „abba aztán egy csepp zsír se volt, mind ki volt nyalva”; „Szép a búza, meg is van már érve”; „A cipője a küszöbre volt dobva”; „A zsák alma oda volt állítva az ajtóhoz.” Tombácz János meséi: „Rám lött fogva, hogy kétszamaras juhász”; „pillanatok alatt szét lött szödve”; „Mög lőtt vasalva a ló mind a négy lábára”; „Mög lösz bocsájtva mindön bolond beszédöd”; „Annak mög a feje le van vágva, oda van melléje téve”; „Én mög nagyon mög löszök büntetve”; „Soha ez a szó nem lött főhozva”; „Egy takaros kard ki van nyőlve a fődbű.” Jugoszláviai magyar népmesék: „A királykisasszony Jancsi felé van fordulva”; „De ez nagyon jól van megteremtve, ahogyan van”; „Nála ki van téve a cégér”; „Le van a sarka vágva”; „Hát mikó lesz eladva?”; „Meglátták, hogy ki van véve a kő onnan, és oda van téve helyére a borozdába.”
Simonyi Zsigmond: „Minden nyelvben meg van örökítve” (A magyar nyelv); „Nem a fülnek, hanem a szemnek van szánva” (uo.); „ez a helyett volt mondva, hogy” (uo.); „Ezer meg ezer becses és finom gondolat van bekebelezve és megtartva” (uo.); „Általánosan el volt akkor terjedve az a nézet” (uo.); „Valaha az igéknek legnagyobb része így volt ragozva” (uo.). Munkácsi Bernát: „ugyanazon szolgálatot vannak hivatva teljesíteni” (A vogulok népköltése); „már az első benyomásai után úgy volt meggyőződve, hogy” (uo.); „Mindezen tudósítások szintén orosz útleírásokból vannak átvéve” (uo.); „az erdőben egy bálványkép van részére fölállítva” (uo.); „mint áldozó papok kellőleg ki vannak elégítve” (uo.); „Közülük az egyikre, mely első helyre volt állítva, valami madárnak csontváza volt akasztva” (uo.); „oszlopokra voltak helyezve” (uo.); „emberi hasonlatosságra voltak kifaragva” (uo.). Mészöly Gedeon: „latin nyelvű szövegbe vannak beleszőve” (Ómagyar szövegek); „bizonytalan időre el volt vonva a kutatók vizsga tekintete elől” (uo.); „erdővel és mocsárral van körülvéve” (uo.); „eme rávonatkoztatás birtokviszonnyal van érvényre juttatva” (uo.); „Így nevezik álloványnak azt a helyet, ahol a víz meg van állva” (uo.); „az utóbbi alakok meg vannak toldva a lokativuszi eredetű -n raggal.” Zsirai Miklós: „Képviselve van benne az északi elem is” (Finnugor rokonságunk); „alkalmi megfigyelések kényére-kedvére vagyunk utalva” (uo.); „faágyakkal vannak berendezve” (uo.); „a fölsőnek kifelé van fordítva a szőrös oldala” (uo.); „Az egyetemi oktatás kérdése még ma sincs megfelelő méltányossággal elintézve” (uo:); „E szép sorok Egy epizód a Kalevalából c. cikkében vannak közölve” (uo.). Lőrincze Lajos: „A személynév ... össze van nőve viselőjével” (Nyelv és Élet); „magyar nyelvi tudásunkkal magunk sem lehetünk mindig megelégedve” (uo.); „múltunknak egy része bizonyos fokig el van zárva előlük” (uo.); „mi az, ami tájhoz van kötve” (uo.); „el van belőlük tüntetve a magyar hangképzésnek egyik legjellemzőbb sajátossága” (uo.); „csak ebben az említett kapcsolatban szerepel ... tehát szinte el van szigetelve” (uo.); „Következetesen ki van egészítve” (uo.); „nincs is jól kapcsolva a tárgyhoz” (uo.); „A nyersanyag elő van készítve” (uo.); „általánosan el van terjedve” (uo.); „ki leszünk téve a félreértésnek” (uo.); „Mert így van közölve” (uo.); „Fel van jegyezve főbb változat is” (uo.); „szűk területre van korlátozva” (uo.); „Ez tudományosan egyáltalán nincs bebizonyítva” (uo.); „nem is áll távol azoktól a kifejező eszközöktől, amelyek nyelvünkben eddig adva voltak” (uo.). Antal László: „függetlenül attól, hogy az eredetiben miként lett körülírva, kifejezve” (A jelentés világa); „mélyen át volt itatva a pszichológista szemlélettel” (uo.); „ezek meg vannak fogalmazva” (uo.); „A kutya az állatnak van alárendelve” (uo.); „Úgy vagyunk teremtve, hogy (uo.); „teljes egészében a kontextusok kényének lennének kiszolgáltatva” (uo.); „más grammatikai rendben vannak megszerkesztve” (uo.); „a nyelv nincsen említve” (uo.).