Ez a riportfüzér az audietur et altera pars jegyében készült. A Népszabadság cikkírói farkast kiáltva riogatják az olvasóikat, a nevelõk, szülõk, szakemberek felelõsségét és nemtörõdömségét emlegetve. Nos, akik az alábbiakban nyilatkozni fognak, azok mind szakemberek, az élet legkülönbözõbb területeirõl. Egyetlen közös vonás van bennük: valamennyien szerepjátékosok. Nem bújnak anonimitást garantáló monogramok mögé, nem intéznek hangzatos felszólításokat másokhoz a "név és cím a szerkesztõségben" közhely fedezékébõl. Vállalják a véleményüket, mint szülõk, pedagógusok, pszichológusok, lelkészek, hiszen mind felnõtt emberek, akik - egyesekkel ellentétben - tudják, hogy a leírt szónak súlya van. Nem kellett nagyítóval kutatnom utánuk; az inkriminált cikkek elolvasása után maguktól jelentkeztek nálam, ajánlották föl a nyilatkozatukat. Ha nekem ilyen könnyen ment a megszólaltatásuk, talán Keresztes Ágnesnek vagy Gyarmati Szabó Évának sem okozott volna nehézséget.
Mivel választott riportalanyaimmal egy korosztályba tartozom, és egy közös hobbi - a szerepjáték - ûzése köt össze minket, a beszélgetések során azt az érintkezési formát használtam, amely a szerepjátékosok körében általánosan bevett szokás: a tegezést. Ellenvetéssel egyik beszélgetõpartnerem sem élt, többen azonban kifogásolták volna, ha a magázó formát választom.
Nem titok, hogy ezt az írást a Népszabadság hasábjaira szántam, reflexió gyanánt. Hogy milyen fórumon lát napvilágot, az egyelõre kétséges. Amennyiben önök - az olvasóim - most valamilyen más lapot tartanak a kezükben, az önmagában minõsíti a magyarországi sajtóetikát.
Szeretnék felhívni minden szerepjátékost, aki elolvassa ezt az írást, hogy õrizze meg, és minden adandó alkalommal mutassa meg azoknak a kívülállóknak, akik idegenkedve, elutasítóan tekintenek közös hobbinkra! Az elfogultság, az alulinformáltságból fakadó tévedések, a rosszindulatú vádaskodások ellen csak úgy vehetjük fel a harcot, ha minden kínálkozó lehetõséget kihasználunk, hogy szembesítsük az ellenünk fellépõket a szerepjáték valóságával! Egy olyan korszakban, amikor az ártatlanság vélelme a legalapvetõbb jogok közé tartozik, igen fájdalmasan érinthet minket, hogy nekünk kell bizonygatni másoknak: nem vagyunk szellemi kábítószer-élvezõk, életidegen lárvák, agresszív pszichopaták, sátánisták, hanem csak játszani szeretnénk, és egyetlen vágyunk, hogy ne zaklassanak minket alaptalan kirohanásokkal. Amennyiben azonban nem hagynak számunkra más választást, akkor kénytelenek vagyunk védekezni.
RIPORTER: Végül is hogyan lehet minõsíteni a szerepjátékot? Milyen helyet foglal el az életetekben?
KUN JÓZSEF, 24 ÉVES FÕISKOLAI HALLGATÓ: Jó kérdés. Egyszerû szórakozásnál azért több; nekem a szórakozás olyasmit jelent, amihez nincs szükség különösebb elõkészületekre, csak nekilát az ember, és kész. Például leül kártyázni, vagy táncol egyet a bulin. A szerepjátékra készülni kell: a játékos kidolgozza a karakterét, a mesélõ megtervezi a kalandot. Elég sokat vacakolunk vele. De a szerepjáték nem munka, és nem is élethivatás, küldetés, vagy ilyesmi. Nem tudom, melyik marha jelentette ki abban a cikkben, hogy terjeszteni akarjuk az igét, meg a saját képünkre formálni a fiatalságot. Ez akkora baromság, hogy párját ritkítja! Én még olyat nem láttam, hogy valakit szerepjátékra kényszerítettek volna. Ha akarja, játssza, ha nem akarja, ne! Ha viszont egyszer belevágott, akkor csinálja rendesen, mert ha egyvalaki nem készül normálisan a játékra, öt másik ember szórakozását vágja tönkre vele. Hogyan minõsítsem? Talán hobbinak. Igen, ez a jó szó. Odaadást kíván, de nem teljes embert. Hobbi.
JUZA KATALIN pszichológusnõ. Budapesten dolgozik tanácsadó pszichológusként, elhelyezkedni és továbbtanulni igyekvõ fiataloknak ad útmutatást a pályaválasztáshoz. Hazánkban õ volt az elsõ, aki tudományos igénnyel foglalkozott a szerepjáték tematikájával, "A fantasy- szerepjáték pszichológiai vonatkozásai" címû dolgozatában. A kérdéskört - mondanom sem kell - gyakorlati, személyes tapasztalatok alapján vizsgálta.
RIPORTER: Keresztes Ágnes a Népszabadság Hétvége mellékletében dr. Ranschburg Jenõt kérdezte a szerepjátékokkal kapcsolatban. Gondolod, hogy hozzá tudsz még tenni valamit az õ véleményéhez?
JK: Meggyõzõdésem szerint igen. Nem óhajtom ugyan szakmailag összemérni magam egy országosan elismert szaktekintéllyel, de nekem ezen a téren van egy komoly elõnyöm dr. Ranschburg Jenõvel szemben: én évek óta játszom szerepjátékot, õ pedig csak hallomásból ismeri. Márpedig a szerepjátékról alapos személyes tapasztalatok híján igen nehéz objektív képet alkotni.
RIPORTER: Miért?
JK: Ennek több oka van. Elõször is a szerepjátékosok egyfajta szubkultúrát alkotnak: idõrõl idõre elvonulnak a környezetüktõl, hogy hosszas - olykor éjszakába nyúló - játéküléseket tartsanak; ha a hobbijukról beszélnek, speciális szakzsargont használnak, ami mások számára gyakran érthetetlen; maga a szerepjáték, mint fogalom, elég nehezen körülírható, sokkal könnyebb bemutatni, mint elmagyarázni, ehhez viszont a kívülállóknak általában nincs türelmük. Mindez idegenkedést, értetlenkedést szül, mert az ismeretlen dolgokra az ember hajlamos automatikusan elutasítással reagálni. De még ha ezt a zsigeri elfogultságot le is küzdi, komoly alapozómunka híján akkor sem rendelkezik a kellõ ismeretekkel, hogy mélységében elemezze a témát.
RIPORTER: Több okot említettél...
JK: Az a pszichológus, aki nem szentel különösebb figyelmet a szerepjátéknak, csak olyan szerepjátékosokkal fog találkozni, akik maguktól fordulnak hozzá valamilyen problémával. A kiegyensúlyozott, normális életvitelû szerepjátékosok nemigen járnak pszichológushoz, mert nem éreznek késztetést rá. Fogalmazhatunk úgy is, hogy eltorzul a mintavétel, hiszen a szakember csupa olyan szerepjátékost fog megismerni, akik valamilyen lelki problémával küszködnek. Nyilvánvaló, hogy ebbõl nem vonhat le messzemenõ következtetéseket.
RIPORTER: Tehát a szerepjátékosok között vannak problémás személyiségek.
JK: Mint ahogy a hobbihorgászok, az atomtudósok és az újságírók között is.
RIPORTER: De nem lehetséges, hogy ezek a pszichológiai problémák éppen a szerepjáték káros befolyására vezethetõk vissza?
JK: Egyvalamit nagyon határozottan szeretnék leszögezni. Hogy van-e a szerepjátéknak személyiségkárosító hatása, azt csak egy nagy csoportokon végzett összehasonlító felmérés alapján lehet kimutatni. Ilyen vizsgálatot Magyarországon mindeddig nem végeztek, és tudomásom szerint külföldön sem. Amíg ez meg nem történik, addig botrányos felelõtlenség minden alap nélkül sommás kijelentéseket tenni, és vaktában vagdalkozni össze- vissza.
RIPORTER: A Népszabadság cikkírói konkrét példákat hoztak fel...
JK: Egyedileg kiragadott példák alapján egyetlen komplex jelenséget sem lehet elmarasztalni, különösen akkor nem, ha ez a válogatás igen aránytalan: a káros oldalt kiemelik, a pozitívumokról viszont nem beszélnek.
RIPORTER: Szerinted milyen pozitívumai vannak egy olyan folyamatnak, amikor a gyerek elmenekül a valóság csalódásai elõl egy fantáziavilágba, ahol mindent megtehet, ahol õ az okos, az erõs, a körülrajongott hõs, és nem kell másnap dolgozatot írnia?
JK: Kissé szarkasztikus a kérdésfeltevésed. Tekintsünk el most attól, hogy a szerepjátékos nem feltétlenül gyerek, hanem adott esetben családapa vagy férjes asszony! Az kétségtelen, hogy szerepjáték közben eltávolodik a racionális világtól, és ezt nyilvánvalóan azért teszi, mert igénye van rá. Ez azonban világméretû jelenség, és a szerepjáték ennek csak egyik megnyilvánulási formája. A XX. században az emberiség elszakadt mitikus gyökereitõl, és példátlan méretû elidegenedési folyamat vette kezdetét. Egyre kevesebb lehetõség kínálkozik az önkiteljesítésre, és ez fokozott transzcendencia-igényhez, a miszticizmus iránti fogékonysághoz vezet. Akadnak olyan emberek, akik a szerepjátékban találják meg az önkiteljesítés egyik eszközét. Tudatosan használtam az "eszköz" szót: ez olyasmit jelent, amit jóra, rosszra egyaránt lehet használni, akárcsak egy közönséges konyhakést. Te azt mondtad az elõbb, hogy a szerepjátékos elmenekül a valóság csalódásai elõl a képzelet birodalmába. Mit szólnál hozzá, ha én viszont úgy fogalmaznék, hogy a hobbija lehetõséget nyújt neki a karakteres szerepkipróbálásra a valós világ kockázata nélkül?
RIPORTER: Kifejthetnéd kicsit bõvebben a különbséget.
JK: Kérlek! A szerepjáték egyfajta próbacselekvés, aholveszélytelenebb szinten találkozhatunk önmagunkkal, mint a valóságban. A mi agresszív, hajszolt világunkkal egy egyszerûbb, átláthatóbb, fiktív világ áll szemben. A serdülõkorú kamasz a szerepjátékban sokkal inkább mer kockáztatni, hogy megoldja a felmerülõ nehézségeket, hiszen nem kell számolnia a tényleges következményekkel. A Népszabadságban megjelent cikkek azt sugallják, hogy ez káros dolog, mert a gyerek végül hozzászokik a túl könnyû sikerekhez, teljesen belemerül a játékba, és mind jobban elszakad a realitástól. Személyes tapasztalataim szerint viszont a fiktív világban elért valós sikerek önbizalmat adnak a játékosoknak, és ez aztán visszahat a játékon kívüli magatartásukra is. Magabiztosabbak lesznek, javulnak a társas pozícióik, kezdeményezõképesebbé válnak. A szerepjáték arra ösztönzi õket, hogy próbálják meg kreatív módon megragadni és megoldani a problémáikat, ami a személyiségfejlesztés egyik fontos eleme.
RIPORTER: Érdekes. Én azt hittem, hogy a szerepjátékban a problémamegoldás elsõdleges módszere az erõszak.
JK: Az egyik, ám korántsem elsõdleges módszere. Legalább ekkora - ha ugyan nem nagyobb - súllyal esik latba az ötletes gondolkodás, a fiktív személyiségekkel való többsíkú interakció, a jó kommunikációs készség. Nem tudom elhinni, hogy a cikkírók nem találkoztak volna ezekkel a jelenségekkel; megemlíteni viszont nem említették meg õket, amin igencsak csodálkozom.
RIPORTER: Nem hat-e károsan egy serdülõ gyermek személyiségére a szerepjátékban megtapasztalt agresszivitás?
BORBÁS ISTVÁN, 26 ÉVES FÕISKOLAI HALLGATÓ: Mármint az, hogy órákat üldögél öt-hat társával egy asztal körül, és beszélgetnek? Felõlem ezt is nevezheted az agresszivitás egyik formájának, te vagy a kérdezõ. De ha az a gyerek megnézi a tévéhíradót a jugoszláv válsággal, berakja a videóba a legújabb dirr-durr akciófilmet, vagy ne adj' Isten elmegy egy koncertre, akkor kicsit intenzívebben fogja megtapasztalni azt a bizonyos agresszivitást, mint a baráti társaságában, a dobókockák mellett.
RIPORTER: De azt csak nem tagadod, hogy a szerepjátékokban olykor elõtérbe kerül az agresszivitás?
JK: Ezen az alapon szinte minden játékot el lehetne marasztalni, az indiánosditól a Monopoly- ig. Vagy vegyük például a különféle sportokat, amelyek lényegében véve a harc szocializált formái! Egy futballmeccsen vagy egy ökölvívó mérkõzésen az agresszivitás a siker elérésének az eszköze. Ami a szerepjátékokat illeti, itt két lényeges vonást szeretnék kiemelni. Egyrészt a szerepjátékban az agresszió abszolút verbális, elvont szinten folyik: fizikailag a résztvevõk nem is érintik egymást. A gyerek mintegy kivetíti az agresszivitását egy képzeletbeli síkra. Szaknyelven ezt hívjuk elaborációs folyamatnak, és a személyiséget nemcsak hogy nem károsítja, még fejleszti is. Az ember ugyanis nem véletlenül játssza azt a karaktert, akit: beledolgozza a saját konfliktusait, majd a rendelkezésére álló eszközökkel megpróbál megoldást találni rájuk. És itt kapcsolódik be a másik fontos elem, amirõl a kívülállóknak többnyire fogalmuk sincs. A szerepjátékban ugyanis sohasem a másik játékos legyõzése a cél - nincs benne nyertes, mint mondjuk egy kártyapartiban -, hanem a felmerülõ problémák közös erõvel történõ leküzdése. Kivétel nélkül minden szerepjáték erõsen hangsúlyozza az együttmûködés, a csapatmunka fontosságát.
RIPORTER: Csoportosan is el lehet követni agressziót.
JK: Csakhogy a szerepjáték, ha jól csinálják, egyenesen szembesít az agresszió következményeivel. Hadd hozzak erre egy konkrét példát! Az egyik játékunkban egy karakter sorozatos agresszív megnyilvánulásai komoly vitát robbantottak ki, és tönkretették mindannyiunk szórakozását. Elég keserû szájízzel távoztunk. A következõ játékülésen a játékos belátta a hibáját, és módosította a karaktere viselkedését, hogy igazodjon a többiek elvárásaihoz. Ez nem egyedi eset, sok ilyenrõl hallottam már; azt pedig nem tudom elképzelni, hogy az érintett játékosok ne vonták volna le belõlük a megfelelõ tanulságot, ami a valós világban is érvényesíteni lehet. Adott szituációban tehát a szerepjátéknak akár csoportterápiás hatásai is lehetnek.
RIPORTER: Szóval nem szellemi kábítószer, hanem csoportterápia...
JK: Aki szellemi kábítószernek nevezi a szerepjátékot - még ha kérdõjelesen is -, annak fogalma sincs az addikciós folyamatok mibenlétérõl. Természetesen vannak szenvedélyes szerepjátékosok, mint ahogy szenvedélyes bélyeggyûjtõk vagy sárkányrepülõk is, ez azonban egészen más lapra tartozik, mint a drogok által kiváltott fiziológiai vagy pszichikai függõség. Ha te valakit eltiltasz a szerepjátéktól - más kérdés, hogy ez mennyire bölcs dolog -, az nem fog neked elvonási tüneteket produkálni, legfeljebb daccselekvést váltasz ki belõle. Nézd, amikor én anyagot gyûjtöttem a szerepjáték tematikájával foglalkozó dolgozatomhoz, elég sok szerepjátékossal készítettem pszichológiai mélyinterjút. Egyetlen - hangsúlyozom: egyetlen - olyan esettel sem találkoztam, amikor a szerepjáték ûzése bármiféle lelki sérülést okozott volna valakinek. Persze nem elképzelhetetlen, hogy adódtak ilyen esetek, hiszen nem országosan vagy regionálisan reprezentatív mintával dolgoztam, de elõzmények nélkül ezt teljesen valószínûtlennek tartom.
RIPORTER: Milyen elõzményekre célzol?
JK: Ha például egy kamasznak rendezetlenek a családi viszonyai, és menekülni próbál az otthoni atmoszférából, elõfordulhat, hogy ehhez a szerepjátékban találja meg az eszközt, de ezért a fejleményért sohasem a szerepjátékot kell okolni. A szülõ azonban az egyszerûbb megoldást választja: nem önmagában keresi a hibát, hanem valami külsõ tényezõben, adott esetben a szerepjátékban. Ez a bûnbakképzés folyamatának klasszikus példája, amelynek a problémamegoldó értéke nulla.
RIPORTER: Ajánlhatom ezt a megjegyzésedet a Népszabadságban megszólaló szülõk szíves figyelmébe?
JK: Természetesen. De ezt szerintem azok a pszichológusok is megtették már, akikhez a szerepjáték örvén elcipelték a gyerekeiket.
RIPORTER: A szerepjátékosok zárt közösséget alkotnak, néha éjszakákat töltenek az otthonuktól távol, egymás társaságában, és a szülõknek nincs betekintése abba, hogy mit csinálnak. Nem gondolod, hogy ez a helyzet aggodalmat válthat ki belõlük?
NAGY NIKOLETT, ÓVÓNÕ: A szerepjáték-közösségek egyáltalán nem zártak, éppen ellenkezõleg: kevés olyan csoportot tudnék mondani, ahol akkora a fluktuáció, mint éppen a szerepjátékosok között. A szülõ csak magát hibáztathatja, ha nincs betekintése a dolgokba, ugyanis senki nem akadályozza meg abban, hogy elmenjen a klubba, és megnézzen egy játékülést, vagy akár a saját lakásán biztosítson helyet a gyerekeknek. Ami pedig a távollétet illeti: a kamaszok a szülõktõl való elszakadás idõszakát élik, természetes hát az a törekvésük, hogy minél többet legyenek egymás társaságában. A kérdés csupán az, hogy milyen körülmények között teszik ezt: egy mûvelõdési ház klubhelyiségében-e, ahol a klubvezetõ felügyelete alatt állnak, vagy egy diszkóban, ahol az égvilágon senki nem törõdik velük, és bármi megtörténhet.
KORNYA ZSOLT író, mûfordító és szerepjáték-szakértõ. Két regénye és számos elbeszélése jelent meg Raoul Renier mûvésznév alatt, rendszeresen publikál szakcikkeket a RÚNA magazinban, és az õ tulajdonában van Magyarország legnagyobb magánkézben lévõ szerepjáték-gyûjteménye, amelynek becsült értéke több százezer forintra rúg. Amikor az õ véleményét kérdeztem, elsõsorban arra voltam kíváncsi: mit szól a Népszabadság cikkeihez a megtámadott téma szakembere?
RIPORTER: Az elõbb tetted le a kezedbõl a két újságcikk fénymásolatát. Kicsit mintha dühösnek látszanál.
KZs: Az is vagyok. Legszívesebben itt helyben számon kérném a két ékes tollú zsurnalisztahölgytõl a sajtótisztesség alapvetõ szabályait. Ezek az irományok abszolút mértékben elfogultak, durva ferdítéseket tartalmaznak, és tele vannak súlyos tárgyi tévedésekkel.
RIPORTER: Elég heves hangnemben válaszoltál. Ha már szó esett az elfogultságról: téged nem illethet ugyanez a vád?
KZs: De, én is elfogult vagyok, csak ellenkezõ irányban. Tíz éve foglalkozom a szerepjátékkal, csodálatos élményeket köszönhetek neki, a szórakozás egy forradalmian új, interaktív formájának tartom, erre jön két enyhén szólva hiányos ismeretekkel rendelkezõ hölgy, és éppencsak azt nem vágják a fejemhez, hogy kábítószeres vagyok, vagy megrontom az ifjúságot! Nyugodtan leírhatod: én ezt személyes sértésnek fogom fel, és nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt állítom, hogy ugyanígy van ezzel a legtöbb aktív szerepjátékos is.
RIPORTER: De hiszen Gyarmati Szabó Éva például egyetlen szóval sem állította, hogy a szerepjáték valami rossz dolog lenne; csak amiatt aggódik, hogy negatív hatással lehet egyes fiatalokra...
KZs: Persze, mert dörzsölt újságíró, és úgy fogalmaz, hogy lehetõleg ne lehessen belekötni! De vegyük csak szemügyre a cikkét! Nem tudom, más hogy olvas újságot, én elõször mindig a címeket és az alcímeket futom át. Tessék: Szellemi kábítószer diákoknak?; Elveszett realitásérzék; Agresszivitás és félelem; A befejezés mindig véres. Az olvasónak elõször ezek a bombasztikus kifejezések szúrnak szemet, és ez már eleve meghatározza a hozzáállását. Aztán következnek a példák, természetesen csupa- csupa negatívum; arról még véletlenül sem esik szó, hogy a szerepjátéknak esetleg pozitív kihatásai is lehetnek. Pedig tucatjával sorolhatnám neked az ismeretségi körömbõl az olyan embereket, akik kimondottan azért tanultak meg angolul, hogy szerepjátékot ûzhessenek! Nem létezik, hogy a két illusztris szerzõ egyetlen ilyen fiatalt sem talált, csak éppen nagyvonalúan eltekintettek a bemutatásuktól, mert nem illeszkedett volna a prekoncepciójukba.
RIPORTER: Mennyire tartod magad neppernek, drogüzérnek vagy éppen narkósnak, hiszen te - azon kívül, hogy aktív szerepjátékos vagy - a szellemi kábítószerként gyanúba vehetõ szerepjátékok írásával, kiadásával és forgalmazásával is foglalkozol?
SOMLÓI FERENC, MÉRNÖK, VÁLLALKOZÓ, SZEREPJÁTÉK- TERVEZÕ, A TATABÁNYAI RED DRAGON SZEREPJÁTÉK-SZAKÜZLET TULAJDONOSA ÉS VEZETÕJE: Elõször is kikérem magamnak a minõsítést, másodszor pedig zárójelben megjegyzem, hogy ha valóban nepper volnék, kicsit jobb anyagi körülmények között élnék, mint most. Ez a vád, hogy a szerepjáték szellemi kábítószer lenne, egész egyszerûen nevetséges. Rettenetesen felháborodtam, amikor olvastam azokat a cikkeket a Népszabadságban. Miért jó az annak a két újságírónak, hogy megpróbálnak tönkretenni egy csodálatos szórakozási formát, amirõl még csak halvány elképzelésük sincsen? És honnan vették maguknak a bátorságot, hogy ilyen minõsíthetetlen, gusztustalan módon belénk marjanak? A mi klubunkból máris eltûntek a tizenévesek, akiknek nincs önálló kereseti forrásuk; szinte biztosra veszem, hogy a szüleik tiltották el õket, az újságcikkek hatására. Az talán jobb lesz, ha szerepjáték helyett az igazi drogokra szoknak rá?
RIPORTER: Azt azért el kell ismerned, hogy a cikkekben felhozott példák elég meggyõzõen hatnak.
KZs: Nem ismerem el. Mit kezdjek például azzal az anyukával, aki úgy akarja megnevelni a huszonkét éves fiát, hogy elzárja a könyveit, letiltja a telefonjait, eltanácsolja a látogatóit, és mindennek a tetejébe azzal érvel, hogy milyen "megbízható, önálló, komoly óvodás volt" a gyerek annak idején? Biztos vagyok benne, hogy ez a fiú igencsak frusztrált lehet, de bármibe lefogadom, hogy a frusztrációjának inkább a kedves mama a forrása, mint a szerepjáték. És azt is fölöttébb érdekesnek tartom, hogy mindkét cikkbõl hiányoznak az ellenpéldák. Pedig én be tudlak mutatni például egy olyan fiatal barátomnak, aki jövõre kapja meg az orvosi diplomáját, családos ember, a feleségével saját lakásban nevelik a kisfiukat, és egyáltalán nem hátráltatta soha, hogy 1985 óta rendszeresen ûzi a szerepjátékot. Bár az lehet, hogy õ nem volt önálló, komoly óvodás.
RIPORTER: Nevesítsünk, ha szabad.
KZs: Demeter Miklósnak hívják az illetõt, Debrecenben lakik. Egyébként súlyos problémám ezekkel az irományokkal, hogy azt a látszatot keltik, mintha a szerepjáték kizárólag a lelki válsággal küszködõ, éretlen kamaszok hobbija volna. Kategorikusan kijelenthetem, hogy ez nem így van. Egyrészt attól, hogy valaki serdülõ korú fiatal, még nem feltétlenül kell lebecsülni az intelligenciáját, az ítélõképességét, másrészt a szerepjátékot felnõtt, érett emberek is ûzik, akiket igazán nem lehet életidegenséggel, a valóságtól való elfordulással vádolni. Az én játékosaim például - már csak a korosztályom miatt is - fõleg ebbõl a körbõl kerülnek ki.
RIPORTER: És mivel foglalkoznak, ha éppen nem játszanak?
KZs: Akad közöttük tanár, vállalkozó, jogász, röplabdaedzõ, író, adószakértõ, pap, népmûvelõ, képzõmûvész, bányász, katonatiszt, mérnök és tévészerelõ. A szerepjáték egyik legnagyobb pozitívuma véleményem szerint éppen az, hogy nagyon különbözõ embereket hoz össze az élet legváltozatosabb területeirõl, akik másként talán sohasem találkoznának, így azonban megtanulják értékelni egymás másságát. A szerepjáték- alapokon szervezõdõ közösségek társadalmilag roppant széles skálát ölelnek föl, és egyáltalán nem igaz, hogy csak diákok alkotnák õket. Éppen ezért bosszant, hogy a Népszabadságban csupa fiatal gyereket szólaltattak meg a szerepjátékosok képviseletében.
RIPORTER: Azt viszont aligha lehet tagadni, hogy a szerepjátékosok zöme ebbe a korosztályba tartozik, és nem a felnõttek közül kerül ki.
KZs: Ez tény. Csakhogy egy felnõtt ember, ha riportalanynak kérik fel, jobban meg tudja válogatni a szavait, ügyel arra, amit mond, és kevésbé lehet kiforgatni a nyilatkozatát, meghamisítani a lényeget. A gyerekek könnyebben manipulálhatók.
RIPORTER: úgy véled tehát, hogy a Népszabadság cikkírói nem voltak korrektek, amikor idézték a megkérdezett alanyok nyilatkozatait?
KZs: Nemcsak úgy vélem, hanem Keresztes Ágnes esetében tényekkel bizonyítani tudom. Õ a következõ szavakat adja az egyik szerepjátékos szájába: "...a fõkarakterem egy pszichopata, aki lusta, álmos..." A fiúnak természetesen pszionista karaktere volt, tehát egy olyan személy, aki a mentális erejével befolyásolja a környezetét, mint Stephen King regényhõsei. Az újságíró önkényesen kicserélte ezt a szót pszichopatára; ugyebár nem kell részleteznem, hogy ez miféle képzettársításokat sugall? Namármost itt két eset lehetséges. Vagy szándékos, rosszindulatú ferdítésrõl van szó, vagy pedig a riport készítõje nem ismerte a pszionista szót, ami egyébként a szerepjátékos szakzsargonba tartozik. Ha viszont még arra sem vette a fáradságot, hogy rákérdezzen egy ismeretlen szakszó jelentésére, hanem önhatalmúlag egy másikkal helyettesítette... Nos, ez elég egyértelmûen jelzi, hogy mennyire mélyedhetett el a témában, és milyen alapos felkészülés elõzhette meg a cikk megírását.
RIPORTER: Utaltál az imént tárgyi tévedésekre is...
KZs: Azokkal mindkét írás tele van. Kezdjük a korábbival, Keresztes Ágnesével! Ez a hölgy elhatározta, hogy közelebbrõl is megnézi, milyen is az a szerepjáték, elment tehát a Mítoszkeltõk Egyesületének egyik rendezvényére, ahol szeretettel fogadták. Õ a maga részérõl ezt azzal viszonozta, hogy még az egyesület nevét sem tudta tisztességesen megjegyezni, ugyanis következetesen "Mítoszköltõk"- ként emlegeti õket. Cikkéhez rövid, keretes áttekintést mellékelt a különféle szerepjátékokról, amelynek pontatlansága és felületessége minden képzeletet felülmúl. A Középfölde szerepjáték hazai kiadói bizonyára megdöbbenve értesültek róla, hogy a rendszerük 12-14 éves gyerekeknek való, és legfõbb jellemzõje, hogy a szereplõk mesejellemûek (???) benne. A jellemrõl, mint szerepjátékos szakkategóriáról, fél hasábbal odébb is értekezik a szerzõ néhány mondaton keresztül, és itt annyi hülyeséget hord össze, hogy teljesen nyilvánvaló: fogalma sincs a témáról. A késõbbiekben említett Shadow World egy olyan fantáziavilág, amelyet a teljesen hagyományos, középkori díszletek között játszódó fantasy- rendszerhez, a Rolemasterhez dolgoztak ki. Az újságíró szerint "ez a közeljövõ, a Taylor-féle biológiai pokolgép és az óriáscégek uralmának kora, ahogyan azt a mai ember elképzeli." A Kult szerepjáték (K.Á.-nál kisbetûvel írva) "elnevezésének megfelelõen kultikus játék, igen erõs sátánista elemekkel... Amerikában ezt olyan veszélyesnek tartják, hogy betiltották, amikor a szerepüket tökéletesen átélõ játékosok megöltek egy mesélõt." Ez egész egyszerûen rágalom. A Kult - egyébként az egyik kedvenc rendszerem - sajátos hangvételû horror-szerepjáték, amely Clive Barker híres regényein alapszik; ezek közül kettõt Magyarországon is kiadtak. A sátánizmushoz az égvilágon semmi köze, bár Keresztes Ágnesnek ezt nyilván nem volt módja megállapítani, hiszen a cikkébõl egyértelmûen kiderül, hogy meg sem tekintette a könyvet. A Kultot az USA-ban nem tiltották be; olyan konkrét esetrõl, amit a szöveg említ, nincs tudomásom. Ez a szerepjáték a svéd Target Games terméke, Amerikában a Metropolis cég forgalmazza liszensz alapján, és két- három havonta jelennek meg hozzá a kiegészítõk. Keresztes Ágnes tehát itt egyértelmûen valótlanságot állít, ráadásul nem vagyok róla meggyõzõdve, hogy a szöveg nem meríti- e ki a hitelrontás fogalmát.
RIPORTER: És a másik írás?
KZs: A Shadowrun szerepjáték elnevezése magyar fordításban nem "Árnyékfutás", hanem "Árnyvadász". Nyilvánvaló, hogy Gyarmati Szabó Éva kezébe sem vette a szabálykönyv magyar verzióját, amely cikke megjelenésének idõpontjában már a piacon volt, különben legalább a címét helyesen idézte volna. A jeles zsurnaliszta másutt is megcsillogtatja tájékozottságát, amikor megjegyzi, hogy "idõközben legalább fél tucat angol szerepjáték-könyvet is magyarra fordítottak". Bár úgy lenne! Hazánkban ugyanis egyelõre összesen három külföldi szerepjáték kapható magyar nyelven.
RIPORTER: Mindabból, amit eddig mondtál, legfeljebb azt a következtetést lehet levonni, hogy az újságírók nem kellõ mértékben tájékozottak. Te azonban elfogultságot is emlegettél.
KZs: Nézd, Magyarországon két olyan régóta mûködõ vállalkozás van, amely szerepjátékok és kapcsolódó kiegészítõ anyagok publikálásával foglalkozik. Õket talán illett volna megkérdezni, ha már a termékeiket nevesítik a cikkben. Ehelyett ki nyilatkozott Keresztes Ágnes írásában a "szakma" képviseletében? Jovánovics Miklós, a Magvetõ Könyvkiadó egykori igazgatója, aki rögtön kijelentette, hogy "a fantasy tökéletesen idegen világ volt nekem, rosszul lettem tõle, de akármennyire is ízlésem ellenére volt, megpróbáltam átállni... egy bizonyos határig"! Ez lenne az objektivitás? Jovánovics úrnak semmi köze a szerepjátékhoz, arról nem is beszélve, hogy bicskanyitogatóan paternalista és leereszkedõ módon beszél a szakma mai képviselõirõl. Idézem: "Két egymással versengõ társaság is megkeresett, hogy adjam ki a lapjaikat... egészen fiatal emberek, kissrácok... A folyóiratokat végül mégsem adtam ki. Arra gondoltam, hogy hát muszáj ebbe belehülyülni, gyerekek?" Talán nem ártott volna tisztázni a cikkben, hogy ez a bizonyos két társaság - jómagam egyébként egyiknek sem voltam a tagja - most két sikeresen mûködõ üzleti vállalkozás, és kicsit nagyobb tekintélynek számítanak a piacon, mint Jovánovics úr. És az sem ejtette kétségbe õket, hogy a Magvetõ nem adta ki a lapjukat; megtették helyette maguk, mindkettõt megtalálod az újságosstandokon. A jelek szerint mégsem hülyültek bele annyira a szerepjátékba.
RIPORTER: Mit tudnál még zárszó gyanánt hozzáfûzni az eddig elhangzottakhoz?
KZs: Mélységesen felháborít, hogy az érintett cikkek szerzõi többször is egy kontextusban említették a szerepjátékot a kábítószerekkel, és Keresztes Ágnes ezt egy esetben egyenesen egy szerepjátékos nyilatkozatába szõtte bele. Ezt az ízléstelenséget valamennyi hazai szerepjátékos nevében kikérem magamnak! Különösen fájdalmasan érint, hogy Gyarmati Szabó Éva név szerint is megemlítette az írásában barátaimat és kollégáimat, Wayne Chapmant és Dale Averyt. Ugyebár, ez a cikk alapvetõen negatívan állította be a szerepjátékot, és felhívta az olvasók figyelmét vélelmezett veszélyeire. Az újságírónak szíve joga közzétenni a lap hasábjain a saját egyéni véleményét, ha azonban ezt oly módon cselekszi, hogy többször is egyértelmû utalásokat tesz egy hazai cég termékeire és munkatársaira, legalábbis elvárható lenne tõle, hogy cikke megírása elõtt konzultáljon az érintettekkel. Mivel ezt nem tette meg, eljárásának etikussága megkérdõjelezhetõ. Nem tartom kizártnak, hogy az esetnek jogi következményei lesznek.
RIPORTER: Feltûnõen kevés a lány, illetve a nõ a szerepjátékosok között. Nem valami hátrányos megkülönböztetésnek a jele ez?
MÁRTON ANIKÓ, TANÁRNÕ: No, azért szerintem nem vagyunk olyan kevesen. Ismerek olyan házaspárokat, akik együtt játszanak, sõt, olyanokat is, akiket éppen a szerepjáték hozott össze. Én semmilyen hátrányos megkülönböztetést nem tapasztaltam ilyen tekintetben.
RIPORTER: És ugyanúgy leköt a játék, mint a férfiakat?
MA: Ugyanúgy. Szenzációsan jó szórakozás. Persze lehet, hogy a cikkekben említett vértivornya jellegû játékokat nem élvezném, mindeddig azonban nem volt szerencsém hozzájuk, pedig jónéhány éve játszom.
GÁSPÁR PÉTER, TANÁR: Mindig voltak olyan lányok, akik beálltak a grundon a fiúk közé focizni, és mindig lesznek olyan lányok, akik leülnek a fiúk közé szerepjátékot játszani. Szerintem a jelenlétükkel hallatlan módon színesítik a játékot; egészen más srófra jár az agyuk, és néha olyan megoldások jutnak az eszükbe, amik a mi fejünkben meg sem fordulnának. Ha tehetném, én egyenesen kötelezném rá a szerepjátékosokat, hogy minden játékba vegyenek be egy-két nõt.
JELES ATTILA PEDAGÓGUS, A NYÍREGYHÁZI BOLYAI JÁNOS KÖZÉPISKOLAI FIÚKOLLÉGIUM NEVELÕTANÁRA. 1985 óta aktív szerepjátékos, a kollégiumon belül mûködõ Szerepjátszó Diákkör vezetõje és pártoló tanára.
RIPORTER: Ha jól tudom, ti eléggé rendhagyó keretek közt ûzitek a szerepjátékot.
JA: Nem tudom, mit értesz rendhagyó kereteken, szerintem mi teljesen normálisan mûködünk. A kollégiumban létrejött egy klub, a tagok idõrõl idõre összeülnek játszani a szobájukban vagy valamelyik közösségi helyiségben, a havi száz forintos tagdíjból befolyt összeget szerepjáték-anyagok vásárlására fordítjuk, és havonta egyszer van klubgyûlés, ahol szavazással döntünk a felmerült kérdésekben.
RIPORTER: Én arra céloztam, hogy nem mindennapos jelenség az olyan klub, ahol együtt játszik tanár és diák.
JA: Ez elsõsorban a tanári kezdeményezésen múlik. Ha adva van egy olyan pedagógus, aki járatos valamennyire a szerepjátékban, az megszervezheti és összefoghatja a diákok tevékenységét. Amikor én idekerültem a kollégiumba, nagyon hamar rájöttem, hogy a gyerekek közül sokan játszanak; a szobákban ott voltak a szabálykönyvek, a dobókockák, a szakfolyóiratok. Eszembe jutott, hogy jó ötlet volna ennek szervezett kereteket kölcsönözni. Beszéltem a gyerekekkel, és megalakítottuk a Szerepjátszó Diákkört. A kollégiumi vezetés, az igazgatóság részérõl messzemenõ segítõkészséget tapasztaltunk, nemcsak hogy nem gördítettek akadályokat az utunkba, hanem még támogatnak is minket, amennyire tõlük telik.
RIPORTER: Nem rombolja a tanári tekintélyedet, hogy együtt játszol a diákokkal?
JA: Miért rombolná? A nevelõtanáruk vagyok, nem a parancsnokuk. Azonkívül nekem általában a mesélõ szerepe jut, ami eleve egyfajta tekintélyhordozó pozíció. De elõfordult már olyan eset, hogy magam is játékos voltam, ilyen minõségemben teljesen egyenrangú a gyerekekkel, és az egyik kollégám vezetett le nekünk egy kalandot. Igaz, megesik olykor, hogy megbotlik a nyelvük a magázás- tegezésnél, de ilyenkor gyorsan helyesbítenek, és ennyit azért még elbír a tanári tekintélyem. Olyasmi ez, mintha együtt fociznék a srácokkal; közelebb kerülök hozzájuk, jobban megismerem õket, és utána nagyobb bizalommal fordulnak hozzám a problémáikkal. Merem állítani, hogy ez a fajta tevékenység még jót is tesz a pedagógiai munkának.
RIPORTER: Mit tapasztalsz, mennyire van kihatással a szerepjáték a diákok tanulmányi eredményeire?
JA: Nálunk a kollégistáknak körülbelül tizenöt százaléka foglalkozik szerepjátékkal. Nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy jórészt közülük kerülnek ki a legjobb magaviseletû, közösségileg leginkább aktív diákok, és a tanulásukkal sincs különösebb gond. Sõt, konkrét példákat tudok hozni: amikor egy gyereknek romlani kezdett a tanulmányi átlaga, abbahagyta a szerepjátékot, részben éppen azért, nehogy a hobbiját tegyék felelõssé a visszaeséséért. Aztán kijavította a jegyeit, és újra folytatta a szerepjátékot. Az érem másik oldala, hogy ha ilyen esetek - hangsúlyozom: roppant szórványosan - elõfordulnak, akkor azt azért én sem hagyom szó nélkül. Én senkinek nem tiltom meg a szerepjátékot, de ilyenkor leülök a gyerekkel, és elbeszélgetek vele, hogy is képzeli ezt az egészet. Vagy ha szilenciumon veszi elõ a dobókockákat meg a karakterlapokat, szólok neki, hogy tegye el. Az én számból ez sokkal hitelesebben hangzik, a diák jobban elfogadja a véleményemet, mert tudja rólam, hogy nem vaktában, minden alap nélkül kritizálok, hanem tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mi az a szerepjáték.
RIPORTER: Ezt te különösen fontosnak tartod?
JA: Ahogy elolvastam ezeket az újságcikkeket, az a benyomásom támadt, hogy a megszólaltatott felnõtteknek - beleértve a szerzõket is - nagyon ködös elképzeléseik vannak a szerepjátékról. Nincsenek meg a szükséges alapismereteik, ám ez nem zavarja õket abban, hogy igen határozott hangot megütve véleményt nyilvánítsanak. Szerintem ez a fajta magatartás erõsen kifogásolható. Megintcsak a konkrétumoknál maradva, nekem vannak olyan diákjaim, akik otthon odaálltak a szüleik elé, hogy nézzétek már, milyen jó szórakozás ez, ezt csináljuk a koliban, ti mit szóltok hozzá? És a szülõk nem utasították el azonnal a dolgot, hanem érdekelte õket, megismerkedtek vele, sõt - tudok neked mutatni egy olyan édesapát, aki a fiával együtt beült a társaságba játszani! Ezzel szemben úgy tûnik, a Népszabadságban megszólaltatott szülõk közül egyik sem vette magának a fáradságot, hogy a saját szemével is meggyõzõdjön róla, hogyan folynak le a játékülések.
RIPORTER: A következményeket viszont észrevették. M. Krisztián apja például úgy látta, hogy a fia egyre erõszakosabban, durvábban, kötekedõbben viselkedik.
JA: Hát ha úgy látta, akkor az bizonyára úgy volt, de kétlem, hogy a szerepjáték miatt. Nagyon kényelmes dolog minden problémát a gyerek hobbijára kenni. Az én tapasztalataim szerint a szerepjáték inkább levezeti, mintsem táplálja az agressziót. Idestova tíz éve játszom, és ezalatt jópár olyan emberrel találkoztam, akinek nyugodtabb, magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb lett a személyisége, miután elkezdett a szerepjátékkal foglalkozni, az ellenkezõjére viszont mindeddig nem láttam példát.
RIPORTER: De hát az csak nem egészséges dolog, hogy a szerepjátékos fiktív karaktere térdig gázol a vérben, és mindenkit agyonvág, aki elébe kerül?
JA: Ez valóban nem egészséges, csakhogy a szerepjáték nem errõl szól. Ezek a cikkek azt sugallják, mintha minden játékülés valami vérgõzös dagonyázás lenne, ami nem igaz. Az ilyen stílusú játékba ugyanis hihetetlenül hamar bele lehet fáradni; két-három alkalom után egyszerûen unalmassá válik. Következésképpen lehet, hogy sokan játszanak így, de nagyon rövid ideig; utána vagy abbahagyják az egészet, vagy átlépnek egy érettebb, komolyabb szintre. A szerepjáték voltaképpen egy nagyívû gondolatkísérlet, fiktív személyiségek életének szimulálása egy fiktív világban; és ebben a környezetben ezernyi más olyan szituáció adódhat az öldöklésen kívül, amely leköti a játékosok figyelmét. Fogalmazhatnánk úgy, hogy a szerepjáték egy mélyen átélt, interaktív mese. A mesének ugye elmaradhatatlan tartozékai a durva erõszak, az agresszió, a horrorba hajló cselekményelemek; gondoljunk csak a Piroska és a farkasra, a Grimm-féle gyûjtemény bármelyik darabjára, vagy akár a Kis gömböcre! Mégsem mondjuk azt, hogy a mesehallgatás károsan befolyásolja a kisgyerekek személyiségét, vagy agresszivitásra neveli õket, mert mindezek a tartozékok csak a fantázia kibontakoztatását segítik. Na látod, ez a helyzet a szerepjátékokkal is.
RIPORTER: A Népszabadság cikkírója szónoki módon fölvetette a kérdést: szellemi kábítószer- e a szerepjáték?
KRUSNICZKY LÓRÁND, MÉRNÖK: Hát olyan még sehol a világon nem történt, hogy valakit szerepjáték-elvonó kúrára küldtek volna. Szerepjáték-ambulanciákat is hiába keres az ember a nagyvárosokban, és olyan telefonos szolgálatok se nagyon vannak, ahol a szerepjáték által tönkretett egzisztenciákat próbálják helyrehozni a szaktanácsadók.
RIPORTER: És ha léteznének ilyen intézmények, szerinted volna dolga a munkatársaiknak?
KL: Hogyne. Havi fixért malmoznának az ujjaikkal napi nyolc órában, és idõnként újságíró hölgyeknek nyilatkoznának.
RIPORTER: De Gyarmati Szabó Éva cikkében azt olvashatjuk, hogy a szerepjáték "korántsem hagyja szabadon szárnyalni a fantáziát, hiszen az csak a játékban meghatározott térben, idõben, s megszabott szabályok korlátai között >>szárnyalhat<<."
JA: Elõször is a szerepjátékok nagy része, köztük a régi klasszikus, az AD&D, sem a teret, sem az idõt nem "határozza meg". Külön világleírásokat adnak ki hozzájuk, amit vagy használ valaki, vagy nem. Ami a szabályok szükségességét illeti, az elõbb már említettem, hogy a szerepjáték lényegében véve szimuláció. Ez a célja, erre találták ki. Az ilyen típusú szimulációra más módszer nincsen, csak a matematika. Ha a szerepjátékok szabályrendszerét lebontod a csupasz alapvázig, egy matematikai konstrukciót fogsz kapni. Ez nem korlát, hanem segédeszköz, nélküle ugyanis a szerepjátékosok ugyanott tartanának, mint a rabló- pandúrban: "Én lõttelek le téged! Nem igaz, én lõttem hamarabb!" Persze felmerül olykor a túlszabályozás veszélye, tapasztalataim szerint azonban két- három év után a szerepjátékosok mindinkább eltávolodnak a szabályok betûjétõl, és egyre jobban elviszik a szerepjátékot a színtiszta, interaktív történetmondás felé, amely az irodalom legõsibb formáival rokon, és komoly pedagógiai értéke is van.
RIPORTER: Mint például?
JA: Ismeretszerzésre, a bevett világkép bõvítésére ösztönöz. Mondok megint egy példát! Most éppen egy történelmi témájú játékra készülök a diákjaimmal, és megkértem az egyik történelem szakos kollégámat, hogy mielõtt belevágnánk, tartson nekik egy rövid bevezetõ elõadást. Lehet, hogy egyik-másik gyerek soha nem érdeklõdött volna ilyen dolgok után, ha a szerepjáték nem kelti fel a figyelmét. Hidd el, oka van annak, hogy nálunk a szerepjátékot annyira komolyan veszik, hogy még a kollégium pedagógiai munkatervében is szerepel...
RIPORTER: Köztudomású, hogy a katonaságnál letöltött idõ fokozottan igénybe veszi a sorkatonák idegeit, mivel a fiatalembereket kiragadják megszokott környezetükbõl, és szinte folyamatos stresszhelyzetbe kerülnek. A labilisabb lelki alkatú sorkatonák erre olykor függelemsértésekkel, parancsmegtagadással, öngyilkossági kísérlettel, fegyveres szökéssel reagálnak. Ha elfogadjuk kiindulási alapnak azt a feltételezést, miszerint a szerepjáték különféle személyiségzavarokat okozhat, akkor logikusnak tûnik, hogy ezek között a fiatalok között az átlagosnál nagyobb számarányban képviseltetik magukat a szerepjátékosok.
KECSKEMÉTI GÁBOR, HATÁRÕR FÕHADNAGY: Hát az lehet, hogy logikusnak tûnik, de ettõl függetlenül nagy hülyeség, mert az ilyen vétségeket elkövetõk között a szerepjátékosok számaránya nulla százalék. A sorállományban szép számmal vannak szerepjátékosok, és nem mondom, hogy egyiküket-másikukat olykor nem kell megfenyíteni valami apróbb fegyelmi vétségért, de azok a cselekmények, amiket az elõbb említettél, nagyon komoly dolgok, ilyenkor már a katonai ügyészség kezdeményez nyomozást, és az azért nem babra megy. Nomármost, az én tapasztalataim szerint a szerepjátékosok kimondottan az értelmesebb katonák közé tartoznak, általában elõbb-utóbb bizalmi posztokra kerülnek, és mivel tökéletesen fel tudják mérni a cselekedeteik következményeit, nem csinálnak ilyen marhaságokat.
RIPORTER: És nem kell néha fékezni váratlanul megnyilvánuló agresszív hajlamaikat?
KG: Nekem, mint katonatisztnek, bizonyos mértékig hivatalból agresszívnek kell lennem, különben nem tudnám betölteni a munkakörömet. Ebbõl következik, hogy elég jól fel tudom mérni, mennyi rejtett agresszivitás van az emberekben. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a szerepjátékosok a legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb sorkatonák közül kerülnek ki.
RIPORTER: És mi a helyzet a tiszti állománnyal? Ha jól tudom, ott is vannak szerepjátékosok.
KG: Igen, szinte minden helyõrségben, bár a számarányuk változó. Miskolcon például kevesebben vannak, Lentiben többen. Hogy mennyire agresszívek? Hát nézd, én például nem kimondottan a durvaságomról vagyok híres.
RIPORTER: Játszottál már együtt a parancsnokságod alá tartozó sorkatonákkal?
KG: Hogyne, nem is egyszer, és minden ilyen alkalommal jól szórakoztunk.
RIPORTER: És mit szólnál hozzá, ha valaki azzal a váddal illetne, hogy szellemi kábítószerrel élsz?
KG: Ezzel ugyebár az illetõ azt vonná kétségbe, hogy én alkalmas vagyok a katonatiszti pályára. Mivel az elõbb leszögeztük, hogy nem vagyok kiugróan agresszív alkat, valószínûleg nem vadulnék be különösebben, csak szépen, kacskaringósan elküldeném a kedves vádaskodót valami melegebb éghajlatra.
NEMES ISTVÁN VÁLLALKOZÓ, A DEBRECENI SZÉKHELY_ CHERUBION KÖNYVKIADÓ TULAJDONOSA ÉS VEZETÕJE. Ezenkívül író és mûfordító, John Caldwell, Jeffrey Stone és több más mûvésznév alatt számos sikeres regénye jelent meg 1990 óta. Kiadója szerepjátékok és szerepjátékokkal kapcsolatos anyagok publikálásával nem foglalkozik.
RIPORTER: Nyissunk talán egy rövid idézettel Gyarmati Szabó Éva írásából! "(A szerepjáték) támadói viszont meg vannak gyõzõdve arról, hogy ez a játék szellemi kábítószer... Veszélye abban van, hogy a gyerek elveszíti realitásérzékét, egy idõ után normális kapcsolatát a környezetével, s gyakran tanulmányi eredményei is látványosan rosszabbodnak... Ennek pedig - ha a környezet nem segít idejében - egész életre kiható negatív következményei is lehetnek." Mi a véleményed errõl?
NI: Elég tömören összefoglalható: hülyeség. Jó példa rá, hogy én magam 26 évesen ismerkedtem meg a szerepjátékkal, tehát távolról sem gyermekkoromban, és mégis nagyon megragadott. Az azóta eltelt kilenc év alatt nem "mételyezett meg" a szerepjáték; az, hogy egymagam el tudok vezetni egy könyvkiadót, ennek mindenféle gazdasági vonatkozásaival együtt, talán annak a jele, hogy még nem fordultam el teljes mértékben a valóságtól.
RIPORTER: Igen ám, de Gyarmati Szabó Éva elsõsorban a fiatal korosztályt érzi veszélyeztetettnek.
NI: Ami a fiatalokat illeti, nekem saját tapasztalataim alapján az a meglátásom, hogy a szerepjáték kimondottan pozitív irányba befolyásolja õket. Vegyünk egy átlagos kamaszgyereket, akinek komoly kommunikációs gondjai vannak: zárkózott, könnyen zavarba hozható, a beszédkészsége alulfejlett, öt mondatot nem tud összefüggõen elmondani, akadozva felel a tanórákon. A játékasztalnál ülve eleinte ugyanilyen nehézkesen fog megnyilatkozni, mivel azonban élvezi és szereti, amit csinál, kitart mellette. A szerepjátékban viszont folyton olyan helyzetbe kerül, ami arra ösztönzi, hogy tanuljon meg gondolkodni, értékelni, beszélni, és egy idõ után meglepõ fejlõdés lesz tapasztalható nála az önkifejezés terén. Konkrét példákat hozhatok fel arra, hogy visszahúzódó, maguknakvaló fiatalok egy év szerepjáték után teljesen kinyílnak, közösségi emberekké válnak, nagyfokú aktivitást fejtenek ki. Itt van teszem azt [nevet töröltem kérésre] nyugodtan beleveheted a nevét -, aki annak idején fél évig megmukkanni is alig mert nálam, most pedig iskolaújságot szerkeszt, mindenfelé tevékenykedik. Egész névsort össze tudnék állítani neked ilyen emberekbõl.
RIPORTER: Szóval nem fordulhat elõ, hogy egy gyerek rabjává válik a szerepjátéknak?
NI: Nem vitatom, hogy megtörténhet ilyesmi, de ugyanígy a rabjává lehet válni a karatefilmeknek vagy a vízisínek. Ezen az alapon szellemi kábítószernek nyilváníthatnánk a tévéhíradót, mert lehet, hogy valaki megnézi a boszniai híreket, bekattan az agya, és nekilát lövöldözni egy géppisztollyal.
RIPORTER: Sipi, te Nyíregyházán egy olyan vendéglátóhelyen dolgozol, ahol törzsvendégnek számítanak a fõiskolán tanuló szerepjátékosok. Mit tapasztaltál, mennyire agresszív a viselkedésük?
IFJ. SIPOS JÓZSEF, CSAPOS: Te most hülyéskedsz? Dumálni járnak azok ide, nem balhézni!
RIPORTER: A szülõk mindenesetre aggodalmaiknak adtak hangot ezekben a cikkekben.
NI: Nézd, jómagam is szülõ vagyok, bár nekem nem fiam van, hanem kislányom. Az utóbbi idõben érdeklõdni kezdett a szerepjáték iránt, és én nemcsak hagyom, hanem bátorítom is, mert úgy érzem, jót tesz a személyiségfejlõdésének. Zárójelben jegyzem meg, hogy színötös tanuló, és mindeddig nem láttam arra utaló jeleket, hogy el akarna távolodni a valóságtól. A monogramos szülõkrõl pedig szeretnék elmesélni egy kedves történetet. A könyvkiadómba érkeztek olyan levelek - nem mondom, hogy sok; egy-kettõ talán -, amelyben az aggódó édesapa elõbb lehordott engem a sárga földig, hogy milyen szennyirodalommal fertõzöm a gyereke lelkivilágát, meg hogy milyen aljas módon tollasodok meg a tinédzserek zsebpénzébõl. Ezután mindenféle mocskos ajánlatokkal állt elõ, hogy kifizeti nekem a fia által megrendelt könyvek árának két- háromszorosát, csak ne küldjem el õket a gyereknek, hanem összevissza hazudozzak neki. Az egyik ilyen levél olyan durva helyesírási hibákkal volt tele, hogy abból csak azt a következtetést tudtam levonni: aki írta, az egyáltalán nem olvas könyveket, sem fantasyt, sem "magas" irodalmat. Az teljes mértékben jogos, hogy egy szülõ aggódik a gyereke miatt; az viszont már nem, hogy korlátozni próbálja, és vaskalapos módon eltiltja valami olyasmitõl, amirõl halvány gõze sincs.
RIPORTER: De abba mégiscsak van beleszólása a szülõnek, ha a gyerek mértéken felül költ a szerepjátékra, hiszen a pénzt õ keresi meg hozzá.
NI: Ehhez tudni kell, hogy Magyarországon nagyon kevés szerepjáték-kiadvány jelenik meg. Pillanatnyilag három hazai fejlesztésû és három külföldrõl adaptált szerepjáték van a piacon; egyiknek az alapfelszerelése sem kerül többe kétezer forintnál, igen bõven számítva. Ez egyszeri befektetés, amelybõl egy öt-hat fõs társaság akár évekig eljátszogathat, hiszen ezekre a kiadványokra lényegében véve csak a mesélõnek van szüksége, a játékosok nélkülük is elboldogulnak. Ha valaki veszi hozzá a két szaklapot, az havonta négyszáz forint; ha az összes kiegészítõ anyagot megvásárolja, valamennyi magyar nyelven hozzáférhetõ rendszerhez, az esetleg még havi ötszáz. A kiegészítõk ugyan ennél valamivel többe kerülnek, viszont néha hosszú hónapokig nem jelenik meg egy sem. Karakterlapokra nem muszáj külön költeni, mert a szabálykönyvben található minta fénymásolását a kiadók engedélyezik; a dobókockák árát az elõbb beleszámítottam az alapfelszerelésbe, és azok nem kopnak el egyhamar. Hadd tegyem fel a szónoki kérdést, hogy mennyit költene a gyerek, ha a szabadidejében nem szerepjátékot ûzne, hanem diszkóban, kocsmában vagy játékteremben szórakozna? Az persze más lapra tartozik, hogy ismerek olyan embereket, akik azzal büszkélkednek, hogy soha életükben nem olvastak el egyetlen könyvet sem, legfeljebb pár kötelezõ olvasmányt az iskolában, és odahaza nem akarják polcokkal elcsúfítani a szép, tiszta falat. Elismerem, hogy ha egy ilyen családban a gyerek vesz magának három könyvet, azt a szülõ botrányos pénzkidobásnak fogja fel.
RIPORTER: Hogyan éri meg egyáltalán az általad vázolt körülmények között szerepjátékokat kiadni?
NI: Sehogy. Nem véletlen, hogy akik ma Magyarországon ilyen anyagokat adnak ki, azok egyénileg is mind elkötelezett szerepjátékosok. Lényegében véve elhivatottságból dolgoznak, és más forrásokból fedezik a keletkezõ veszteséget. Aki azt állítja, hogy manapság ilyen tevékenységet folytatni jó üzlet, annak fogalma sincs a könyvkiadásról. Ugye, a kötet bruttó árából elõbb le kell vonni a 12 %-os ÁFA-t, meg a 45-50 %-os terjesztõi jutalékot. A maradékból kell fedezni az igen magas nyomdaszámlát, a papír árát, a többnyire vaskos kötet szerkesztõi díjait, a fordító vagy a fejlesztõ honoráriumát, a rezsihányadot, és így tovább. A végén ott tartunk, hogy ha a könyv az utolsó darabig elfogy, a rajta szerzett haszon a minimális banki kamat alatt marad. Én is szívesen foglalkoznék szerepjátékok kiadásával; többen is felajánlották már, hogy szerepjátékra adaptálják az egyik regénysorozatomat, az anyag el is készült, mikor azonban kiszámoltam, hogy mibe kerülne ez nekem, arra a következtetésre jutottam, hogy sajnos nem engedhetem meg magamnak. A kábítószerrel vont ostoba párhuzam tehát ott is sántít, hogy az igazi kábítószerek forgalmazása mindig nagy üzlet, a szerepjátékoké ezzel szemben a legkevésbé sem az. Aki ennek az ellenkezõjét állítaná, az elõtt szabad a pálya: tessék csak, próbálkozzon meg vele bátran!
RIPORTER: Nem titok, hogy te nemcsak kiadótulajdonos vagy, hanem meglehetõsen sikeres és termékeny író is; ezidáig ötvennégy regényed jelent meg, köztük tízegynéhány fantasy. úgy hallottam, hogy ezek közül némelyikhez a szerepjátékból merítettél inspirációt.
NI: Én rengeteget játszottam különféle szerepjátékokkal, bár mostanában kevesebb idõn jut rá, amit nagyon sajnálok, mert továbbra sem szellemi kábítószernek, hanem igen üdítõ és szórakoztató kikapcsolódásnak tartom. És mint író, valóban sokat merítettem a játékélményeimbõl; természetesen nem a környezetet vagy a cselekményt vettem át, hiszen azt a mesélõ találta ki, nem lophatom el tõle. Viszont amikor leülünk hatan-nyolcan játszani, és együtt alakítjuk a mi kis történetünket, sorra adódnak a jobbnál jobb helyzetek, poénok, megoldások; ezeket bele tudom szõni a regényeimbe, és általában meg is teszem. A többi játékos mind nagy gondot fordít a karaktere megformálására; ez azt jelenti, hogy amikor írni kezdem a könyvemet, gyakorlatilag készen kapom a mellékszereplõket, nem nekem kell kidolgoznom a jellemüket, a személyiségüket. És végeredményben az egész játék hangulatvilágát is át tudom venni bizonyos szinten. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szerepjáték nélkülözhetetlen a regényíráshoz, azt viszont kár lenne tagadni, hogy élénkíti, színesíti, életszerûbbé teszi a cselekményt, és sok könnyebbséget jelent a szerzõnek.
RIPORTER: Ezek szerint úgy véled, hogy a szerepjáték fejleszti a kreativitást?
NI: El sem tudom képzelni, hogy ne fejlesztené. Az ember ugyanis - fogalmazzunk úgy - annál bölcsebb, minél több tapasztalatra tesz szert. Igaz ugyan, hogy a játék világában ezek a tapasztalatok képzeletbeliek, a kihatásuk azonban nagyon is valóságos. Egy agresszív karakter, aki minden problémáját az erõszak nyakló nélküli alkalmazásával akarja megoldani, elõbb- utóbb rajtaveszt, és ebbõl a játékosa is le fogja szûrni a megfelelõ következtetéseket. Nézd, nekem meggyõzõdésem, hogy a játék voltaképpen a valós életet tükrözi, csak kicsit kiszínezi, feldúsítja és izgalmasabbá teszi. A karakter ugyanúgy döntéshelyzetekbe kerül, mint a játékos a mi világunkban: meg kell gyõznie egy másik személyt az igazáról, megfelelnie a vele szemben támasztott követelményeknek, megoldania az erkölcsi dilemmákat, és így tovább. A cikkek által sugalltaktól eltérõen nagyon kevés az olyan játék, amelyik csak vége-hossza nincs mészárlásból állna. Attól a mesélõtõl, aki ezekre az alapokra építi föl minden kalandját, elõbb-utóbb elpártolnak a játékosok.
RIPORTER: De ha, mint mondottad, a játék csak a valós világ leképezése, nem fenyeget az a veszély, hogy a mesélõ ideológiai alapon eltorzítja a kalandot, és elviszi az egészet valami szektás, netán sátánista irányba?
NI: Már megbocsáss, de ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam.
RIPORTER: Van-e kapcsolat a sátánizmus és a szerepjátékok között?
TILESCH GYÖRGY, NEGYEDÉVES JOGHALLGATÓ: Sátánista szerepjátékok nincsenek. Aki ilyet állít, az hazudik. Ami a skandináv templomégetõket illeti: az idegbeteg bûnözõk között nyilván vannak szerepjátékosok, föltehetõleg ugyanolyan számarányban, mint az irgalmas nõvérek között. Ebbõl két következtetést lehet levonni. A) A szerepjáték sátánizmusra csábít. B) A szerepjáték ájtatos hitéletre csábít. Egyébiránt pedig tessék mindenkinek tanulmányozni a statisztika alapvetõ törvényeit!
RIPORTER: Szerinted nem alakulhat ki olyan helyzet, amikor a szerepjáték sérti valamelyik résztvevõ érzékenységét?
NI: Ha a vallásos érzékenységére gondolsz, azt ne tõlem kérdezd; ez ügyben nem vagyok kompetens. Egyébként pedig a válaszom igen: ha valaki szerepjátékkal foglalkozik, akkor természetesen fennáll a lehetõsége, hogy megsérül az érzékenysége, körülbelül ugyanakkora eséllyel, mintha végigmenne az utcán. Elvégre ott is utánakiabálhatnak valami csúnyát, vagy beleköthet egy markos úriember. Szerintem különben a szerepjáték kimondottan segíti a beilleszkedést. Konkrét eseteket mondhatok neked, amikor egy olyan fiatal, akit egyetlen társaságban sem láttak szívesen, a szerepjáték segítségével integrálódni tudott a közösségbe.
RIPORTER: És hogyan állnak a szerepjátékosok a szenvedélybetegségekkel? Mennyire dívik közöttük az alkohol vagy a kábítószer?
NI: Az a helyzet, hogy a szerepjátékhoz tiszta fej szükséges, különösen a mesélõ részérõl. Itt bonyolult összefüggéseket kell észben tartani, kibogozni az egymásba fonódott cselekményszálakat, következetesen kijátszani a fiktív személyiségeket, és így tovább. Más kérdés, hogy a játékülések általában sokáig tartanak; közben néha megszomjazik az ember, és a dohányosok is szeretnének rágyújtani. Hangsúlyozom, hogy most a felnõtt emberek játékáról beszélek, nem a tizenéves fiatalokéról. De ha valaki játék közben berúg, az részint kiüti magát a játékból, részint tönkreteszi a többiek szórakozását; ha pedig a társaság egy szûk, zárt helyiségben gyûlik össze, és vannak köztük nemdohányzók, akkor teljes joggal követelhetik meg a dohányosoktól, hogy menjenek ki az erkélyre cigarettázni. Namármost a játékos általában nem szeret kicsöppenni a játékból, sem ilyen, sem olyan okoknál fogva; ebbõl következik, hogy játék közben általában kevesebb sör és cigaretta fogy, mint más társas összejövetelek alkalmából. Arról pedig még csak nem is hallottam soha, hogy valaki játék közben tömény szeszt fogyasztott volna, vagy ne adj' Isten narkózott. De ha mindenáron kitartasz a téma mellett, azt kénytelen leszek elismerni, hogy a hosszabb ideig tartó játéküléseken a résztvevõk sok kávét isznak.
RIPORTER: Mi a véleményed a mesélõk felelõsségérõl?
PÁKOZDY GÁBOR, 24 ÉVES FÕISKOLAI HALLGATÓ: Gyakorlatilag a játék egész alakítása az õ kezükben van, mindenért õk a felelõsek: a cselekmény irányvonaláért, a megoldás stílusáért, az általános hangvételért. Ezt a játékot nem is szabad rossz mesélõkkel játszani, hiszen épp az õ mûködésük szolgál táptalajul a cikkekben említett ostobaságok számára.
RIPORTER: És honnan tudod megállapítani, hogy egy mesélõ jó-e vagy rossz?
PG: Roppant egyszerûen. Beülök hozzá játszani, és két-három ülés múlva kiderül róla. Igen jó példa erre egy illetõ, aki Gyöngyösön mesélt nekem. Annyira erõltette a koncepciótlan, minden belsõ összefüggés híján való, csupavér kalandokat, hogy a végén nemcsak a játékosai széledtek el mellõle, hanem más társaságokban még játékosként sem látták szívesen.
IFJ. HORVÁTH ISTVÁN GÖRÖGKATOLIKUS LELKÉSZ, A NYÍREGYHÁZA- NYÍRSZÕLÕSI GÖRÖGKATOLIKUS PARÓKIA IFJÚSÁGI PASZTORIZÁCIÓJÁNAK VEZETÕJE, CSERKÉSZELÖLJÁRÓ. Nyíregyházán az alapítványi keretben létrejött szociális gondozói kar ifjúságvédelmi osztályának vezetõjeként évek óta mentálhigiénés csoportok munkájának koordinálásával foglalkozik.
RIPORTER: Kissé zavarban vagyok a megszólítás miatt. Milyen formulát használjak? Lelkész úr? Tisztelendõ úr?
HI: Tekintetbe véve régi ismeretségünket, azt hiszem, nyugodtan maradhatunk a tegezõdésnél.
RIPORTER: Köszönöm. Hadd kezdjem mindjárt egy pikáns kérdéssel! Egyházi személy létedre hogyan kezdtél el szerepjátékkal foglalkozni?
HI: A keresztanyám, Krisztina néni ismertetett meg vele nyolc évvel ezelõtt, aki könyvtáros és népmûvelõ, és akkoriban már lelkes szerepjátékos volt.
RIPORTER: És nem ítélted visszataszítónak vagy hivatásodhoz méltatlannak ezt a hobbit?
HI: Ellenkezõleg, nagyszerû szórakozásnak találtam, egyúttal eszköznek önmagam mélyebb megismeréséhez.
RIPORTER: Idéznék neked a szerepjátékos Cservák Gábor nyilatkozatából, amely Keresztes Ágnes cikkében jelent meg: "A mi dolgunk kinevelni azt a generációt, amelynek ez az életforma, ez a tudati szint természetes lesz, szinte kötelezõ." Mit tudnál hozzáfûzni ehhez?
HILYÁK NORBERT MARKETING-ÜGYINTÉZÕNEK TANUL BUDAPESTEN, A LEGOLVASOTTABB HAZAI AMATÕR SZEREPJÁTÉK- FANZIN, A KEEPER FÕSZERKESZTÕJE: Én nem tartom az amatõr szervezõdések feladatának, hogy szerepjátékra neveljék a fiatalokat. És egyáltalán nem hiszem, hogy ez bárkinek a feladata lenne. Ha valaki unalmasnak találja a szerepjátékot, vagy egyszerûen nem érez késztetést rá, hogy kipróbálja, azt a szerepjátékosok magától értetõdõen békén hagyják. Ez hobbi, nem kényszertevékenység, és még kevésbé "szinte kötelezõ tudati szint". Hogy életforma? Hát, az lehetséges. Én például bizonyos értelemben életformámnak tekintem a szerepjátékot, annyira mélyen benne vagyok. De ezt kategorikusan kijelenteni, és minden fiatalra különbségtétel nélkül kiterjeszteni... hát, ezzel én nagyon nem tudok egyetérteni.
RIPORTER: Lássuk, mit szól ehhez maga a nyilatkozó, akinek a szájából Keresztes Ágnes szerint a fent idézett mondat elhangzott!
CSERVÁK GÁBOR, TÛZOLTÓ FÕTÖRZSÕRMESTER, A MÍTOSZKELTÕK EGYESÜLETÉNEK ELNÖKE: Elsõsorban is azt, hogy amikor a hölgy tiszteletét tette rendezvényünkön, én egyáltalán nem ezt mondtam neki. Az én nyilatkozatomnak az volt a lényege, hogy a szerepjáték a hobbi egyik formája, amely az átlagosnál több odafigyelést, intenzívebb törõdést igényel. Megjegyzem egyébként, hogy az újságíró látogatásáról videofelvétel készült, amelybõl egyértelmûen kiderül, hogy a hölgy önkényesen átfogalmazta riportalanyai szavait.
RIPORTER: Mire célzol ezzel?
CsG: A legegyszerûbb példa: én azt mondtam, hogy a szerepjátékokat ostobaság összezavarni a kábítószerrel. A Népszabadságban ez úgy jött le, hogy a szerepjátékokkal ugyanúgy nem foglalkozik a társadalom, mint a kábítószerrel.
RIPORTER: Miért nem hívtad fel Keresztes Ágnes figyelmét, hogy téves összefüggésben idézte a szavaidat?
CsG: Mert a rendezvényünkön tett látogatását követõen a színét se láttam. Határozott ígéretet tett ugyan, hogy megjelenés elõtt átolvashatjuk a cikk fogalmazványát, és észrevételeket fûzhetünk hozzá, erre azonban nem került sor. A hölgyet azóta sem tudjuk sem személyesen, sem telefonon utolérni.
RIPORTER: Te felnõtt ember vagy, harminc éves családapa. Hogyan tudod összeegyeztetni az életviteleddel a szerepjátékot, amely többek szerint káros hatást gyakorol a vele foglalkozókra?
CsG: Nézd, ezt ha akarod, megírod, ha akarod, nem. A Népszabadság cikkírója finom fogalmazással gúnyt ûzött belõle, hogy én tûzoltó vagyok. Erre csak annyit válaszolhatok: ha valóban olyan szinten elbutított volna a szerepjáték, mint az az újságban olvasható, hát nem igazán tudom, hogyan lennék képes éles bevetéseken emberéleteket menteni.
RIPORTER: Mit jelent számodra a szerepjáték?
HI: Az én felfogásom szerint a szerepjáték igen hatásos eszköz az önnevelésre. Kifejezetten mint mentor használom, egyfajta szituációs játékként, azzal a szándékkal, hogy ne én magam neveljem a fiatalokat, hanem elõsegítsem saját szellemi-lelki fejlõdésüket. Én csak feldobom a labdát, s a játékosban megfogalmazódó kérdést a kalandban, illetve a karakterek elõtörténetében több apró kérdésre bontom, amit a cselekmény alakulása során több apró válasszal meg tud válaszolni, és ha eléggé értelmes hozzá, a kaland végén saját maga ad választ egy nagy felkiáltójellel az õ nagy kérdõjelére.
RIPORTER: Talán ha kissé konkrétabban fogalmaznál...
HI: Itt nagyon egyszerû, alapvetõ dolgokról van szó. Egy serdülõ gyerek rengeteg lelki problémával küszködik, amiket többnyire még önmaga elõl is eltitkol. Szenved az anya zsarnokoskodásától, vagy meg van gyõzõdve róla, hogy az édesapja lenézi õt, nem ismeri el kellõképpen, és emiatt megromlik a kapcsolata a szüleivel. Ha én, mint mentor, felismerem ezeket a konfliktusokat, az elsõdleges feladatom az, hogy szembesítsem õt velük; a megoldást már neki magának kell megtalálnia. Nos, ezt nem lehet úgy csinálni, hogy odamegyek a gyerekhez, a vállára teszem a kezemet, és azt mondom neki: édes fiam, én most kompenzálom a benned lévõ neurózist! Ezzel semmit nem fogok elérni; sokkal finomabban, kíméletesebben kell ráébresztenem a valóságra. Tehát úgy járok el, hogy beleszövöm a problémáit a kalandba, és igyekszem olyan szituációba hozni a karakterét, hogy felismerje õket, hogy rádöbbenjen a helyzetére. Innen már magától is tovább tud lépni, és az én szerepem a továbbiakban a szemlélésre korlátozódik.
RIPORTER: Ez elég nehéz feladatnak tûnik.
HI: Csupán némi verbális
kultúrára és empatikus
készségre van szükség hozzá. A
szerepjáték és a valóság
között sokkal több a lényegi
párhuzam, mint azt egyesek hiszik. A fönt
említett példában, amikor a fiú
rossz viszonyba kerül az apjával, nincs más
dolgom, mint bevezetni a játékba egy
kulcsfontosságú NJK-t, aki mogorva,
zárkózott természet, és mindenkit
elmar maga mellõl, ám az õ
segítsége nélkül nem lehet megoldani a
kalandot. Tegyük fel, hogy az illetõ azért
ilyen, mert soha semmi jót nem kapott a sorstól,
csak a nélkülözéseket, a
szenvedést ismeri! Egyetlen módon
képzelhetõ el, hogy megenyhül a karakter
irányában: akkor, ha a karakter õszinte
szeretettel fordul felé, és nem eszközt
lát benne a kaland megoldására, hanem egy
eleven személyt, akinek - akárcsak neki -
érzései és gondolatai,
értékei és hibái vannak. Innen
már csak egy lépés annak a
felismerése, hogy ez az NJK voltaképpen egy
apafigura, és a játékos a valós
életben is csak úgy nyerheti el az apja
megbecsülését,
barátságát, ha felülemelkedik kamaszos
lázadási-elkülönülési
hajlamán, és kimutatja iránta érzett
szeretetét. Ez a felismerés
általában nem tudatos, és éppen
ezért roppant hatásos; apa és fiú
viszonya lépésrõl lépésre,
talán lassú iramban, de javulni fog. Olyan
változás ez, amit nem idézhetek elõ
azzal a módszerrel, hogy utasítom a gyereket:
eredj, békülj ki apáddal! Így
legfeljebb dacos ellenkezést váltanék ki
belõle, és ráadásul az én
irányomban is bizalmatlanná válna.
...
Mondok neked egy másik példát,
ezúttal konkrétumot! Az egyik
játékosomnál azt tapasztaltam, hogy
erõsen hajlamos a fajgyûlöletre.
Többször tett ilyen irányú
kijelentéseket, alkalomadtán még
kérkedett is velük. Nos, én nagyon
szépen megkértem, hogy a következõ
játékban indítson egy olyan karaktert,
akinek más a bõrszíne, mint a
többieknek, és teljesen eltérõ
kulturális közegben nevelkedett. Mivel
játéktechnikailag ez a karakter igen
erõsnek számított és sok
különleges képességgel rendelkezett - az
AD&D ismerõinek kedvéért: egy drow
elfrõl volt szó -, a fiú kapva kapott az
alkalmon. Nagyon érdekes volt figyelemmel
kísérni a reagálását, amikor
a saját bõrén kellett megtapasztalnia, hogy
a játékban szereplõ összes NJK
pusztán a külsõ megjelenése miatt
ellenszenvvel viseltetik iránta, utálják,
kiközösítik, és senki sem vágyik
rá, hogy jobban megismerje. A játék
óta ez a gyerek kezd leszokni a
fajgyûlölõ megnyilatkozásokról,
és egyre inkább látom benne a
törekvést, hogy minden embert a belsõ
értékei alapján ítéljen meg.
RIPORTER: Tehát lényegében burkolt formában arra kényszerítetted a fiút, hogy...
HI: Szó sincs róla! Amikor én mesélek vagy csoportot vezetek, akkor nem kényszerítek, csak késztetek; és most nem a szavakon lovagolok, ez a különbségtétel nagyon fontos! Nem nevelek, csak az önnevelést segítem, csak tanácsokat adok, hogyan lehet jobbá válni. Sohasem kényszerítek.
RIPORTER: És biztos vagy benne, hogy mindig helyesen ítéled meg a gyerek problémáit? Hogy mindig jó tanácsokat adsz?
HI: A szerepjátékba csomagolt tanácsnak az a természete, hogy a gyerek csak akkor "fogja" az üzenetemet, ha jól mértem fel a helyzetét. Ellenkezõ esetben legfeljebb egy erkölcsi tanmesét lát benne, ami nem indítja ugyan el a fent vázolt folyamatot, viszont különösebb kárt sem okoz neki. De ha már itt tartunk, a szerepjátéknak van egy másik érdekes vonása is. Rendkívüli módon megkönnyíti a másik ember mélyebb megismerését. Nagyon sok mindent meg lehet tudni abból, hogy milyen karaktert dolgoz ki magának a játékos. Hiszen a saját személyiségét semmiképpen nem lépheti át, felszínre hozhatja viszont a rejtett oldalait. Ezek a cikkek irreális világképet, irreális önképet emlegetnek. Ez nem igaz. A fiktív karakterekben a játékos valahol mindig önmagát fogalmazza meg, csak a kívülállók nem feltétlenül tudják értelmezni a kódrendszerét.
RIPORTER: De valahol mégis jelentkezik ez a fajta irrealitás, hiszen a játékos egyre jobban eltávolodik a valóságtól.
HI: Itt egyvalamit szokás elfelejteni. Nagyon fontos, hogy miért akar a gyerek a valóságból a fantázia világába menekülni. Csak azért, hogy mentesüljön egy rövid idõre a mindennapok számára terhes eseményei alól? Vagy esetleg azért, mert valami eszközt keres, hogy tanuljon, hogy többé, jobbá váljon, hogy más ember legyen belõle? Kedvenc példám ezzel kapcsolatban Michael Ende híres meseregénye, a Végtelen történet, és a belõle készült film. Erre a mûre nyugodtan hivatkozhatok, hiszen világszerte nagy sikert aratott, és tudomásom szerint sehol sem nyilvánították szellemi kábítószernek. Arról szól, hogy egy kisgyerek, Bux Barnabás Boldizsár, átkerül Fantázia birodalmába, és ott különféle kalandok esnek meg vele. Amikor visszatér a valóságba, ez a kisfiú már nem az a személy, aki eltávozott onnan. Önbizalomra tett szert; megtanulta, hogy a fantázia még a mi kiégett, képzeletszegény világunkban is hatalom, és egyedül ennek az emberi erõforrásnak a kiaknázásával lehet tökéletesebbé tenni mind önmagunkat, mind a környezetünket. Ennél találóbb parafrázist keresve sem találhatnánk a szerepjátékra.
RIPORTER: Én is olvastam a Végtelen történetet, láttam a filmet is. Fantázia birodalmában nem voltak olyan félelmetes szörnyetegek, mint némelyik szerepjátékban, és a fõhõs nem esett át olyan véres és kegyetlen kalandokon, mint amilyenekre a Népszabadság cikkei utalnak.
HI: Nem? Hát a Semmi, ami egész fantáziát elnyeléssel fenyegette? Vagy a Bux Barnabás Boldizsár üldözésére küldött farkasember? És hadd tegyek hozzá még valamit! Nem tudsz nekem olyan szerepjátékot mutatni, ami olyan visszataszító, olyan undorító, olyan félelmetes lenne, mint a valós élet. Nem tudsz egyetlen olyan ocsmány, aljas, mocskos szituációt létrehozni a szerepjátékban, ami felérne a mi világunk borzalmaival.
RIPORTER: Azok a szülõk, akik ebben a két cikkben megszólalnak, nem így látják. Õk egyértelmûen azt állítják, hogy a szerepjáték okozott lelki károsodásokat a gyermeküknek.
HI: Szerintem inkább arról van szó, hogy ezeknek a gyerekeknek a család már eleve nem biztosított olyan táptalajt, amelybe belegyökerezhetett volna a szerepjáték, mint pozitívum. Azt hiszem, hogy akkor, amikor ezek a szülõk nyilatkoztak az újságírónak, a saját belsõ énjükben jelentkezõ önvádat vetítették ki össztársadalmi szinten egy külsõ jelenségre, a szerepjátékra. Nem akarták beismerni önmaguknak, hogy kudarcot vallottak, mint szülõk. Inkább azt mondták, hogy íme, itt van egy közös ellenségkép, amit felelõssé tehetünk a saját hibáinkért, és ez nagyon jó, mert minket, mint apukákat, anyukákat felment.
RIPORTER: Elég keményen fogalmazol. Mivel támasztod alá az álláspontodat?
HI: A saját szavaikkal. Idézem M. Krisztián apukáját: "úgy gondolta, a játék rákényszeríti a gyereket, hogy használja az eszét, mert magára van utalva, s eközben szorult helyzetben megtanul támadni, illetve - ha szükséges - visszavonulni, akár menekülni is. Az apa szerint ha csak ennyit szed magára a gyerek, nyert ügye van a keménységet követelõ mai életben." Tekintsünk el most attól, hogy a kedves szülõnek szemlátomást fogalma sincs a szerepjáték mibenlétérõl, hiszen az elõbb már tisztáztuk, hogy a szerepjáték eszköztára nem alkalmas kényszerítésre, horribile dictu erõszakra nevelésre! Milyen képet kapunk a fenti szöveg elemzése alapján a tisztelt apukáról? Minden jel szerint vulgárisan erõszakközpontú macho-magatartás jellemzi, egyfajta hideg-korlátozó szülõi attitûd, ami nem a gyerek saját személyiségének kibontakoztatását helyezi elõtérbe, hanem a szülõ és a társadalom egyoldalú elvárásait. Az apa azt követelné meg a fiától, hogy hozzá hasonlóan õ is "férfiasan", "keményen" viselkedjen; a gyerek ennek képtelen eleget tenni, és ezért neurotikus tüneteket produkál. Valószínûleg elsõsorban ennek tudható be, hogy éjszakánként felriad álmából, hogy túlkompenzálja a saját agresszivitását, és hogy kétségbeesett igyekezettel próbál menekülni a képzelet világába. Vagy itt a példa a másik cikkbõl: a huszonkét éves gyermekéért aggódó anyuka, aki letiltja a telefonjait, ajtót mutat a barátainak, és az egyetemista fiúnak dugdosnia kell elõle a kedvenc könyveit. Kérem, hogyha nekem tiltáshoz kell folyamodnom, az a pedagógia abszolút csõdje. A tiltás nem nevelési eszköz. Itt mindkét esetben akut válságszituációról van szó, amit a struccpolitikát folytató szülõk elutasító magatartása még jobban elmélyít. Merem állítani, hogy ezeket a problémákat többek között éppen a szerepjáték segítségével lehetne megnyugtatóan megoldani, amennyiben a gyerekek környezetében volna egy olyan személyiség, aki ezen az úton hatni tud rájuk.
RIPORTER: Mennyire befolyásolhatják a hazai szerepjáték-életet a Népszabadságban megjelentekhez hasonló cikkek?
HI: Igen nagymértékben, és sajnos ki kell jelentenem, hogy kimondottan negatív irányban. Konkrét eseteket tudok hozni neked, amikor tájékozatlan, felháborodott szülõk rontottak be az iskolába, és ezekre az írásokra hivatkozva számon kérték a pedagógusoktól, hogyan engedélyezhetik a gyerekeknek a szerepjátékot? Ez egy öngerjesztõ folyamat. De említhetnék még durvább példákat is. Amikor a nyáron országos szerepjáték- találkozót szerveztünk Nyíregyházán, felkerestük a megyei közgyûlés mentálhigiénés kérdésekkel foglalkozó illetékesét. Azt szerettük volna, ha védnökséget vállal a rendezvény felett, és eljön az ünnepélyes megnyitóra beszédet tartani. A vége az lett, hogy az illetõ a szemünkbe mondta: ha módjában állna, betiltaná az egész találkozót, mert szilárd meggyõzõdése, hogy káros hatással van az ifjúságra. Természetesen soha életében nem látott szerepjátékot; ezirányú ismereteit kizárólag újságcikkekbõl merítette.
RIPORTER: Befejezésül még egy kérdésem lenne hozzád! Közismert, hogy a szerepjátékok világában többfajta hitvilág, többfajta istenség létezik, és a karakterek ezeknek az isteneknek a papjai is lehetnek. Ezért sokan kárhoztatták már a szerepjátékokat, mondván, hogy ideológiailag sértõk, netalán kártékonyak. Hogy érzed: sérti-e a te hitedet, vallásos érzelmeidet a szerepjátékok fiktív világnézete?
HI: Azoknak, akik ezen az alapon marasztalják el a szerepjátékokat, csak Szent Pál apostol szavaival tudok válaszolni: "Mindent próbáljatok ki; ami jó, azt tartsátok meg; ami rossz, azt vessétek el!" (Thesszalonikaiaknak írt levél 5. 21.-22.). Nyilvánvaló, hogy ezeknek a vádaknak a megfogalmazói nem ismerik a szerepjátékot, különben nem állítanának ilyesmit. A szerepjáték fikció, az alkotó elme konstrukciója; segíthet elboldogulni a valóságban, mivel bizonyos szinten annak a leképezése, tényleges valóságértéke azonban nincs, és ezt minden szerepjátékos nagyon jól tudja. Én, meggyõzõdéses és hithû katolikusként, nem tartom a saját vallásommal, világképemmel, istenszemléletemmel, ideológiámmal ellentétes dolognak, hogy a szerepjátékban több istenséget tisztelnek és imádnak a karakterek, hangsúlyozottan fiktív keretek között. A fantáziavilág isteneiben egy- egy fontos esemény, természeti jelenség vagy személyiségjegy megnyilvánulását látom, és el kell fogadnom õket, hiszen egyfajta segédeszközként szolgálnak, hogy el tudjak igazodni a képzelt világ összefüggései között. Az a véleményem, hogy a játékban nagyon sok gyerekkel az igazság, a tisztaság hiánya által meg lehet ismertetni az igazság, a tisztaság fontosságát. És ez adott esetben - a játék keretein immár túllépve - akár Istenhez is elvezethet.
RIPORTER: Szóval nem érzed szükségesnek, hogy védelmedbe vedd a vallást a szerepjáték befolyásával szemben?
HI: Hiszem, hogy egyetlenegy eszme sem felelõs azokért, akik hisznek benne; és hiszem, hogy egyetlenegy eszme sem szorul rá arra, hogy én, mint ember, védelmembe vegyem.
RIPORTER: Ez egy nagyon szép zárógondolat volt. István, köszönöm a beszélgetést!
Ennyi volt tehát. A nyilatkozók egytõl egyig a szerepjáték alapos ismerõi, de nem gyerekemberek, hanem felnõtt férfiak és nõk, akik felelõsséggel vállalják a véleményüket, és készek a további vitára, nem zárkóznak el a kritikák elõl. Tanulságot, következtetést levonni az elmondottakból nem a riporter feladata. Azt tegye meg minden olvasó külön-külön; és ha úgy látja jónak, akár módosíthatja is a szerepjátékokról eddig vallott felfogását.
Bujdosó Angéla Éva